1989: a hollandok boldoggá teszik Berlusconit

1989: a hollandok boldoggá teszik Berlusconit

Ötven év, ötven mérkőzés – az Infostart.hu összeállította az elmúlt fél évszázad legfantasztikusabb futballmeccseit, minden évből egyet. Az 1989-es esztendő vitathatatlanul az AC Milané volt. Meg az 1990-es. Arrigo Sacchi gárdája e két év alatt rekordot jelentő hat nemzetközi kupát nyert meg, másképpen fogalmazva, minden nemzetközi sorozatot megnyert, amelyben csak elindult.

Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Miután 1988 decemberében az AC Milan három hollandja végzett a France Football Aranylabda-szavazásának képzeletbeli dobogóján, ráadásul a piros-feketék olasz játékosai közül többen is a Squadra Azzurra meghatározó játékosainak számítottak, nem keltett nagy megdöbbenést, hogy az „ördögök” elhódították a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. A bukaresti Steaua ellen a döntőben nagyon könnyen nyertek, mégpedig úgy, hogy Ruud Gullit és Marco van Basten is két-két gólt szerzett.

A finálé után a nemzetközi szaksajtó a piros-feketék csodálatától és ünneplésétől volt hangos, kiemelve azt is, hogy remekül futballoztak a románok ellen, de túl nagy erőkülönbség mutatkozott a két csapat között. Az igazán emlékezetes produkció a Real Madrid elleni 5-0 volt az elődöntőben. Carlo Ancelotti, Frank Rijkaard, Ruud Gullit, Marco van Basten, és Roberto Donadoni is szerzett gólt. Ne feledjük azt sem, hogy Gullit megsérült, megoperálták, reálisan elképzelhetetlennek tűnt, hogy felépüljön a barcelonai BEK-döntőre. Ám pontosan egy hónappal a műtét után már beszállt a Cesena elleni bajnoki mérkőzésre, s ott masírozott a többiekkel a fináléra kivonulva a Steaua ellen. Igaz, a meccs előtt azt mondta edzőjének, Arrigo Sacchinak, hogy csak hatvanszázalékos teljesítményre képes. Vonjunk le két következtetést: 1. így is jobb volt minden más pályára lépőnél. 2. Elképzelhető, hogyan futballozott volna, ha teljesen egészséges…

Az AC Milan tulajdonképpen két év alatt jutott a (szinte) semmiből a csúcsra. Olaszország akkori leggazdagabb embere, Silvio Berlusconi 1986. március 24-én foglalta el a klub elnöki székét, pontot téve az évtized eleje óta tartó belső válság végére. Már az első nyáron igyekezett megerősíteni a keretet, de akkor még inkább az angolokban bízott, Ray Wilkins és Mark Hateley töltötte be a két légióshelyet. A Milan azonban már akkor tarolt a hazai piacon, Roberto Donadoni, Giovanni Galli, Daniele Massaro, valamint Dario Bonetti és Beppe Galderisi is érkezett. Az idény végén a csapat legalább azt elérte, hogy a nemzetközi porondra kiléphessen, ám nem váltotta be a szerepléséhez fűzött reményeket.

Berlusconi akkor további és még drasztikusabb erősítésre adta áldását és líramilliárdjait: Ruud Gullit és Marco van Basten csatlakozott a kerethez. Valamint egy addig az élvonalban soha nem dolgozó edző, bizonyos Arrigo Sacchi, akit Berlusconi és tanácsadói a Milan elleni edző-, majd kupamérkőzéseken fedeztek fel. Sacchi az első szezonban bajnoki címet nyert a csapattal, megelőzve Maradona Napoliját.

Akkoriban az olasz bajnokságot tartották Európa legjobbjának, remek légiósokkal és persze kiváló olasz futballistákkal. Az 1987–1988-as idény góllövőlistáján az első kilenc helyezett névsora (Maradona, Careca, Giannini, Virdis, Vialli, Gullit, Polster, Altobelli, Schachner) már önmagában jelzi, micsoda mezőny játszott hétről hétre a Serie A-ban. A címvédő Napoli kiemelkedően a legtöbb gólt szerezte (55-öt, ennek több mint a felét a Maradona, Careca kettős), ám ez sem volt elég az ismétléshez, miután a hatvanas évek Interének futballját istenítő Arrigo Sacchira bízott AC Milan a 30 bajnoki fordulóban mindössze 14 gólt kapott. Hatot otthon, a San Siróban, nyolcat idegenben, ahol egyébként veretlen maradt. Ez volt Ruud Gullit és Marco van Basten első éve Olaszországban, bár utóbbi a bokasérülése miatt összesen négy (!) bajnokin tudott csak kezdeni. A védelem tizenkilenc mérkőzésen nem kapott gólt, ősszel még kétszer előfordult az a „skandalum”, hogy egy meccsen kétszer is megadta magát (a Fiorentina és az AS Roma ellen), de tavasszal már csupán egyszer, ráadásul éppen a Napoli elleni csúcsrangadón, amelyet a végig jól játszó és duplázó Pietro Paolo Virdis góljai után Marco van Basten döntött el.

A következő szezonra még tovább erősödött a Milan, Frank Rijkaard leszerződtetésével. A Milan az Inter mögött végzett a bajnokságban, de megnyerte azt a trófeát, amelyet Silvio Berlusconi leginkább szeretett volna: a Bajnokcsapatok Európa-kupáját.

Éppen húsz évvel a Rivera és Prati nevével fémjelzett generáció sikere után. Érdekes, hogy utóbb az olasz sajtó azt állította: ha a Milan kiesett volna a Crvena zvezda ellen a BEK-ből, Arrigo Sacchi belebukik. De a futballistái – egy különleges párharcban – továbbjutottak, s végigverték Európát.

A jugoszláv bajnok már a második ellenfél volt a sorozatban, de az első, a bolgár Vitosa elleni siker alig ér szót. A Milan 7-2-es összesítéssel jutott tovább, a San Siróban Marco van Basten négy gólt is szerzett csapata ötjéből. A Crvena zvezda már nagyobb falatnak számított, noha akkor még nem volt olyan erős, mint két évvel később. Az első meccs Milánóban 1-1-re végződött, a második félidő elején két perc alatt született a két gól, Virdis és „Pikszi” Sztojkovics jóvoltából. A szupertechnikás belgrádi középpályás hintába ültette a Milan védelmét, még Franco Baresi sem bírt vele.

Hírdetés

A belgrádi visszavágó maga volt a rémálom, a 65. percben a CZ 1-0-ra vezetett Dejan Szavicsevics góljával, ráadásul Dieter Pauly, a német bíró kiállította a Milanból Virdist. (Szavicsevicset már előző nyáron le akarta igazolni a milan, de nem tehette, mert a játékosnak előbb le kellett töltenie kötelező katonai szolgálatát.) Ám az erős köd miatt nem tudták befejezni a mérkőzést, másnap újrajátszották, 0-0-ról. Az igazsághoz hozzátartozik: Dieter Pauly végig akarta játszatni a mérkőzést, de még a Zvezda játékosai is azt mondták neki, nem lehet. Adriano Galliani, a Milan ügyvezetője mondta később: „Hála a belgrádi ködnek, nagy csapattá lettünk.”

Az újrázáson Pikszi Szojkovics megint rúgott egy gólt, Marco van Basten ezt kiegyenlítette. Roberto Donadoni ütközött egy jugoszláv védővel, lenyelte a nyelvét, a klinikai halál állapotából hozta vissza a Zvezda orvosa.

A hosszabbítás után tizenegyeseket rúgtak. A Milanból belőtték mind a négyen (Baresi, Evani, Van Basten és Rijkaard), az ötödik lövőre már nem is volt szükség, miután a hazaiak közül Szavicsevics és az akkor nagy sztár, Mitar Mrkela hibázott. A visszavágó első napján 97 000, a másodikon, délután háromtól „csak” 88 500 szurkoló hajtotta a szerb játékosokat.

A CZ elleni 267 perces csatához képest sokkal simább volt a Werder Bremen elleni negyeddöntő, de csak ahhoz képest. Az idegenbeli 0-0 után a San Siróban Marco van Basdten preciz tizenegyese döntött.

S eljött az elődöntő, a Real Madrid ellen. Az a csapat ellen, amelyet annak ellenére is sokan a korszak legjobbjának tartottak, hogy végül sem 1988-ban, sem 1989-ben nem tudott továbblépni az elődöntőből. A PSV ellen két döntetlennel esett ki – a Milan ellen viszont beleszaladt a késbe.

A Milan hívei úgy tartják, a Sacchi-érában a Real Madrid elleni hazai volt a Milan legjobb mérkőzése. Az a mérkőzés, amelyen minden sikerült. A Bernabéuban 1-1-re végzett a két gárda, ismét Van Basten lőtte az olaszok gólját.

A FourFourTwo magyar kiadása nemrégiben felidézte,hogy csupa rossz előjel idegesítette a lombard „ördögöket” a visszavágó előtt: „Kiesett a középpálya egyik kulcsfigurája, Alberigo Evani, aki a meccs előtti délután a Milannál szokásos, az ifik ellen vívott edzőmeccsen sérült meg (egy bizonyos Demetrio Albertini okozta a sérülését, aki emiatt vigasztalhatatlanul sírt, majd nemsokára másfél évtizedre megvetette a lábát a Milan felnőttcsapatának középpályáján). Sacchi emiatt kénytelen volt átszervezni a csapatot, és az eredetileg a védelembe szánt Rijkaardot vitte fel a középpálya közepére, az ő helyére a védelembe Costacurta került be Baresi mellé, míg Ancelotti a középpálya bal oldalára húzódott ki. De a babona is rosszat ígért: a meccs előtti este Donadoni kikapott a biliárdasztalnál, ami sosem jelentett jót, Van Basten például olyan ideges lett ettől, hogy ki is hagyta a vacsorát. Max, az edzőtábor mindig csendes kutyája egész éjjel ugatott. Ancelotti éjjel húszpercenként felébredt és mindig megkérdezte, hány óra van, míg szobatársa, Gullit el nem küldte a fenébe… Sacchi mester pedig csak hajnalban tudott elaludni, és reggel az első kép, amit meglátott, hogy pávák sétálnak az edzőpályán. Márpedig Olaszországban pávát látni szerencsétlenséget jelent.”

Arrigo Sacchi, a Milan edzője később azt mondta: „Csak az első húsz percben szenvedtem.” Addigra Carlo Ancelotti egy pazar, de hárítható lövéssel megszerezte a vezetést, de még nem dőlt el a meccs. Ám Frank Rijkaard (25. perc) és Ruud Gullit (45. perc) már valóban eldöntötte a továbbjutást az első félidőben. Marco Van Basten (49. perc) és Roberto Donadoni (60. perc) gólja már csak a különbséget növelte. Gullit azt mondta a végén: „Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz.”

A madridi Marca hat Milan-játékosnak a maximális hármast adta (Maldini. Baresi, Donadoni. Rijkaard, Ancelotti, Van Basten), míg a Madridból Chendo, Gordillo, Sanchis és Llorente egyese mellett a többiek teljesítménye nulla, azaz értékelhetetlen!

„Csodálatosan játszottunk, ezt lehetetlen Barcelonában megismételni” – jövendölte Arrigo Sacchi a Real Madrid legyőzése után. A Steaua játékereje nem érte el ugyan a spanyol csapatét, de a Milan újra gálát tartott. Abban az idényben az utolsó két BEK-mérkőzését, az elődöntőben és a döntőben, 9-0-s összesítéssel nyerte meg.

S már csak kevesen gondoltak arra, hogy milyen jó, hogy Belgrádban leszállt a köd.


Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »