Zöldház, életre-halálra

Zöldház, életre-halálra

Ez a program egyike a Környezetvédelmi Alap azon kevés programjának, amelyek meglepő módon kapcsolódnak is a környezetvédelemhez. Egy időben legalább ennyire népszerűnek számított a roncsautó program, amely egy régi miniszter szavaival élve megoldja a „környezetszennyező kocsik problémáját”. Konkrét adatokat azóta sem sikerült találni, hogy a népszerűségen túl, mi indolja erre a programra a Környezetvédelmi Alap szűkös költségvetésének elpancsolását. Csak egy linket csatolok erről: http://zoldportal.ro/hu/dd/17-civil-szervezet-allasfoglalas-a-roncsauto-programmal-kapcsolatosan.html. Most a medvékre és a zöldbárókra ki sem térek, az majd egy másik mise.

De kanyarodjunk vissza a házhoz, a zöldhöz. Ha az interneten kutakodunk információ után, kihívásokba ütközhetünk, hiszen az egyik Google által előhozott oldal azt hirdeti, hogy jelenleg nincsen semmilyen kiírás. http://www.afm.ro/casa_verde_pf.php „În prezent, nu este în desfăşurare nici o sesiune a Programului privind instalarea sistemelor de încălzire care utilizează energie regenerabilă, inclusiv înlocuirea sau completarea sistemelor clasice de încalzire (Programul „Casa Verde”). Gond egy szál se, ez csak arra hivatott, hogy megszűrje a tudatlanját… A nyerő link egy másik lesz: http://afm.ro/casa_verde.php

Mint csíkszeredai lakos, az jutott eszembe, talán nem egy túl elvetemült ötlet, hogy hát menjünk be a Környezetvédelmi Ügynökséghez, és kérdezzünk rá személyesen a dolgokra. A bejáratnál kifüggesztett plakát felhívja a figyelmem, hogy melyik az a weboldal, ahol elérhetőek az információk a programmal kapcsolatosan, majd az emeletig további három-néggyel találkozom. Az az érzésem támad, hogy ezeknek a plakátoknak az a célja, hogy nehogy valamely megátalkodott érdeklődő elérjen a Zöld ház programmal foglalkozó irodáig. Nem is alaptalan a feltételezésem, mert az irodába belépve ingerülten néznek szembe velem, mikor azt mondom, hogy kérdésem lenne a programmal kapcsolatosan. Ingerülten fordítja el a számítógép képernyőjét, hát nem hiszem azt, hogy le lehet tölteni a mellékleteket doc-formátumban „Nem hiszi el? Letöltsem?”

Hmmm, így élünk mi. Talán lehetne, másképp is kezdeni a történetet? Hellyel kínálni az irodánkba betérőt, elmesélni a programmal kapcsolatos tudnivalókat, adni egy kinyomtatott lapot, amelyen megtalálhatóak a mellékletek listái, mi az, amit fel kell írni a borítékra. Hasznos lehetne az is az érdeklődő számára, hogy mielőtt a rendőrségre megy, itt és itt fizessen be 10 lejt, potyára ne zarándokoljon ki a hegyre, a telekkönyvnél eddig dolgoznak, stb. Majd ezt követően megemlíteni, hogy további hasznos információkat talál az alap honlapján is, ezen a címen. Ja, és ha netalán kérdése lenne, nyugodtan hívjon ezen a számon.

Úgy látom, hogy ez nem lenne hatalmas elvárás az állami intézményektől, főként azoktól az emberektől, akik munkájuk során kapcsolatba kerülnek a lakossággal. Panaszkodhatunk a sajtóban naphosszat, hogy igen, mert autonómia, igen, mert Bukarest, de igazából sok mindent meg lehetne oldani helyi szinten, ha valakit az érdekelne.

De menjünk tovább. Egy említésre érdemes helyszín a Kataszteri Hivatal, ahol érkezésemkor már 15-ön voltunk egy pár négyzetméteres területen. Amikor nyílt az ajtó, mozdult az embermassza, és már-már fel is húzhattad a lábaidat, mert vittek magukkal egy előre meghatározhatatlan irányba. Jó volt nézni, amint a pult túloldalán három hölgy egy háromszor nagyobb területen üldögélt, míg ideát zajlottak a mozgalmas hétköznapok. Ki lehetne dobigálni a fölösleges bútordarabokat, hátrább vinni a pultot, azt az érzést adni a betérő embernek, hogy nem önvédelmi edzésre jött, hanem egy hivatalba, ahol neki segítenek…

Lehet, hogy csak nekem túl nagyok az elvárásaim. Kellemes meglepetés a rendőrségen fogad, ahol habár katonásan ki lehet állni az órás sort, de legalább ezúttal a kért papírt helyben kiállítják, nem szükséges újbóli zarándoklatra indulni a délután folyamán. Itt is találkozhattam olyanokkal, akik lendületesen haladnak el a sor mellett, állnak be a sor elejére, és többszöri felszólítás ellenére sem hervad le a mosoly az arcukról, haladni kell. A bent gépelő emberek morcos tekintete, a kis információ, hogy öt perc múlva zárunk, jöjjenek vissza később, már meg sem fogalmazódik bennem. A pénzügynél hamar ment, még kedvesek is voltak, majd a bank egy újabb öt perc, némi lassítás az adóosztályon, és máris megvan a pakk.

Elérve ide az ember már azt gondolná, hogy a neheze megvan, de nem. Hétfőn lehet leadni az aktacsomagot, és ahogy a sorban álló kollégáktól megtudhattuk, tízesével engedik majd be az embereket, és valószínű, hogy gyurakodás, lökdösődés lesz, de „azt oldják meg a kint valók”. Lehetne az odaérkező embereknek sorszámot adni, lehetne kommunikálni, lehetne online regisztrációt kezdeményezni, elejét venni a lealacsonyító, megvető tülekedésnek, de lehet így is. Megvonjuk a vállunkat, felemlegetjük Bukarestet, és majd csak eltelik az a nap is.

Így élünk mi, azt kapunk amit megérdemlünk, elhisszük, hogy ez így a normális, Zöldház, életre-halálra.

Csonta László
zoldszekely.ro


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »