Zenekar az aluljáróból

Zenekar az aluljáróból

Az utcáról estek be minden értelemben. Rég hallottunk olyan kalandos történetet, mint amilyen a két bemutatkozó dalával most debütáló The Wonderlandé.

Nem kicsit hasonlít Francois Villon vagabond életviteléhez a The Wonderland sztorija. A srácok szó szerint az utcáról pottyantak be, ám két bemutatkozó dalukban sok lehetőség rejlik, ezért még csak véletlenül sem mehetünk el mellettük.

A csapat a hányatott utcazenészek kiszolgáltatott és zord galaxisából jutott el odáig, hogy felvegyen két demószámot a fél undergroundot útjára eresztő Beke Istvánnak, az Ivan & The Parazol billentyűsének a műhelyében. Lassan meg se tudjuk számolni, hány bandát mutattunk be, amely első anyagát nála készítette.

Ami a The Wonderlandben megfogott, az a nyers erő, a torzított gitárjáték, amelyben nagyjából semmi modorosság nincs. Semmi túlcifrázott belvárosi pszichedélia. Hogy egy régi klasszikust idézzek: „Jöjjön, aminek jönnie kell / Tombol a vihar, a forradalom / Mások jönnek más utakon…” (Pál Utcai Fiúk – Utolsó év, 1990). Tömörebben nem lehetne összefoglalni a dolgot.

Egyetemi bulikra szabva

A csapat nem mellesleg tipikusan olyan zenét tol, amelynél ideálisabbat el se lehetne képzelni egy pincés egyetemi buliban, ha az ember karcos gitárjátékra szeretne csukott szemmel pogózni. Gyorsba ajánlanám is azoknak, akik nem lakossági kamuzenét akarnak aláfestésnek, hogy bátran dobják az oroszlánok elé a csapatot.

Az egyetemi bulihangulat nekem személy szerint már csak azért is roppant ismerős, mert a zenekar Satan’s Boogie című dalának hangzása hajaz az ausztrál Jet nevű csapat Are You Gonna Be My Girl című 2003-as szösszenetére. Arra meg annyit pattogtam, hogy a pi tizedesvesszője utáni végtelenített számsorral se lehetne megadni a végösszegét.

Másik számuk, a We’re All Alone egy fokkal melankolikusabb. S hogy erre is párhuzamot hozzak, hangulatában hozza legkedvesebb depresszív bandám, a megboldogult Layne Staley által összegründolt Mad Season roppant keserédes világát. Igaz, nem annyira érfelvágósan, az ütemek a srácoknál nem oly elkeseredetten lassúak, mint a grunge nagyágyúinál voltak jó húsz éve. (Külön poén, hogy a Mad Season is írt a magányról, a kiszolgáltatottságról, All Alone címük pedig igazi nomen est omen! – a szerk.)

Hányatott sors

A csapat amúgy a következő felállással startolt el most tavasz végén: West (dob), Danny (basszusgitár), Alice (ének, gitár). A tagoknak fontos, hogy a bandán belül használt neveiken szerepeljenek, ezért itt is így említjük őket!

S ahogy azt a bevezetőben is jeleztem, a The Wonderland nem akármilyen keletkezéstörténettel, előélettel bír. Engem Alice keresett meg, s ahogy leszűrtem, ő a motorja a formációnak. Rövid ismertetőjéből pedig kiderült, nem akárhonnan indultak neki a darálónak.

Tizenhárom éves koromban belekeveredtem egy drogos bandába. Ők hívták magukat Wonderlandnek, innen jött a név. A szüleim sosem támogatták a zenélést, így pénz sem volt nagyon. Sajnos nem is voltunk jóban, s nem akadt más hely, ahová tudtam volna menekülni. Így kezdtem el utcazenélni, utcazenészektől lestem el dolgokat

– avatott be a háttérbe Alice.

A történet legérdekesebb része persze az, hogy miként képes felállni egy olyan fiatal, aki ilyen elkeseredett helyzetbe kerül? Erre is megkapjuk a választ:

Úgy éltem túl kint, hogy mindig akadt egy lány, aki éppen felkarolt. Így voltak cuccaim, hangszerem, így nőttem fel. Ezek a lányok lökdöstek mindig, hogy többet érek annál, mint hogy az aluljáróban zenéljek. És most jutottunk el odáig, hogy összeállt a banda.

Azt hiszem, ennél nem igazán kell több. A zene önmagáért beszél. Lehet szépen rommá hallgatni a srácok bemutatkozóját.

Remélem, még hallunk róluk!

További érdekességekért érdemes követni a rovatunk Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »