Zárt rendszerek fogságában

Zárt rendszerek fogságában

A legtöbb és a legizgalmasabb memoár és tanulmány, amely a huszadik századot végletesen meghatározó véres ideológiákról szólt, közvetlenül a rendszerváltás előtt és az azt követő években jelent meg. Ignotus Pál, Háy Gyula, Arthur Koestler memoárjai, Camus politikai vonatkozású esszéi, közte A lázadó ember, Robert Conquest tanulmányai, Salamov Kolimai elbeszélései, Rózsás János visszaemlékezései – találomra ezek az írások jutottak eszembe, amelyek kiadásukat tekintve mind erre az időszakra estek. A totalitarizmusellenesség mellett a sok közös motívumból most csak egyet emelek ki: gyűlölték az értelmiségi léttől idegen, merev, politikailag determinált, egyenirányúsított gondolkodást, amelynek propagálásában a kommunista ideológia kétségkívül leghosszabban és legnyomasztóbban jeleskedett.

Az ember szinte bizonyos volt abban, hogy az ideológiai szürke ötven árnyalata többé nem lehetséges, azok mind a múlt rekvizitumai közé fognak tartozni, mert színpompásan érdekes lesz a szabad világ, és a létrehozott érték és a kimunkált személyiség mindenek feletti tisztelete olyannyira evidens lesz, hogy beszélni sem érdemes róla.

Ma már tudható: érdemes lett volna többet beszélni róla. Mert ott, akkor, a ’90-es évek legelején felálltak az ideológiai szekértáborok, és elkezdődött egy figyelmeztetően sokszor méltatlanságba fúló harc, amely nem volt hiábavaló, de eredményes sem. Egyesek elhulltak az első vonalban, mások meggazdagodtak a hátországban, a maradék pedig rezignáltan tudomásul vette, hogy nagyobb volt a füst, mint a láng, több volt a felszíni változás, mint a mélyreható. Márpedig a mélyreható változások elmaradásának óriási kockázata az, amit a sokat idézett Santayana-megállapítás így összegez: „Aki nem ismeri a múltat, az arra ítéltetett, hogy megismételje azt.”

Ám egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy aki az orrunk előtt éppen a múltat ismétli, annak van-e róla fogalma, hogy mit tesz. Lehet, hogy divatos bőrdzsekit hord, de belül lóg rajta a múlt lódenkabátja. Lehet, hogy azt hiszi, ő a jövő hírnöke, egy alföldi Kevin Costner, férfiasan érzékeny mosollyal, szügyig eredetiségben – pedig csak keveset olvasott, és fogalma sincs róla, hogy ismétel.

Ezért nem árt olvasni régi kiábrándulásokról, s eltűnődni, hogy eleink miként rakták össze továbbélésükhöz az újra és újra szétesett világot.

Az egyik ilyen nagy csalódásokat átélt értelmiségi lény minden bizonnyal az az Arthur Koestler volt, akinek sikerült szinte egyszerre kiábrándulnia a kommunista pártból, az ideológiából, az elvtársakból és a mozgalomból. Szerencséjére – vagy szerencsétlenségére, kinek-kinek ízlése szerint – túlságosan jó agya volt, jellegzetesen értelmiségi gondolkodása, még ha ez ma már egyre kevesebbet jelent is, ha ugyan nem negatívumnak számít. Vagyis mindenre érzékeny volt, mindent nagyon figyelő és számon tartó, nullaamnéziás, ösztönösen értékelő, mérlegelő, elemző ember volt, aminek következtében hiába vonzotta őt elementárisan a Rosszat kiváltó, egyedül üdvözítő(nek gondolt) politikai megoldás, értelmiségi reflexei lehetetlenné tették, hogy megbízható pártkatonává váljon.

A pártban elsőrangú tapasztalatokat gyűjtött a „zárt rendszerként” működő formációkról. A német kommunista párt dezertőrjeként jegyezte le: „Az olyan nézeteltérések, amelyeket a normális világban vitákkal, érvekkel intéznek el, a zárt rendszer légkörében, a »mindent vagy semmit« világában árulássá, eretnekséggé, skizmává válnak.”

Vajon a huszonhat év alatt sikerült-e megszabadulnunk a zárt rendszerektől, vagy inkább tökéletesítettük azokat? S vajon a rendszerváltás utáni huszonhat év tapasztalatainak alapján kijelenthetjük-e nyugodt szívvel, hogy az csak az egyik vagy másik politikai oldal sajátja? Koestler szerint a „zárt rendszerű” gondolkodás lényege nem a téves ideológia, nem a morális deficit (az majd csak következmény lesz), hanem a felosztás. Ahol az ország polgárai két hatalmas focicsapatba kényszerülnek, ott a meccs logikája szerint csak az egyik győzhet a mindent vagy semmit világában. Te azon az oldalon vagy, én meg ezen. Más mezben játszunk, nem lehetnek hasonló gondolataink. A harangszó a halottaknak, a Himnusz a győztesnek szól.

A kommunikáció szűkösségét jelenti, ha egy politikus nem közösséghez, hanem csak az általa választói bázisnak érzett halmazhoz beszél. Ha ki vannak osztva a csatornák – s itt korántsem csak a tévére gondolok –, akkor eluralkodik a kiszorítósdi szelleme. Jelei megdöbbentően egyértelműek: már nem is érdekes, ki mit mond, csak az, hogy hol mondja, kiknek a nevében, és mely fórumon nyilatkozott. Innen nincs kiút, csak visszaút, mert ez az állapot javulni nem tud, ugyanis túlságosan is az emberi gyarlóságra bazíroz. Akik az önkontrollt hírből sem ismerik, azok indulatai mindig racionalizálatlanok maradnak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »