Waldentől Paddington mackóig: kétszáz év Tandorival

Waldentől Paddington mackóig: kétszáz év Tandorival

Tandori 200: akár ezt a címet is kaphatta volna a XX. század egyik legfontosabb magyar szerzőjének friss kötete, a főként tanulmányokat, de rajzokat és képsorosokat is tartalmazó A szomszéd banánhal, ami egy jelentékeny esszéírói életmű keresztmetszetét igyekszik nyújtani. Közel négy évtizedét – elvégre nyitószövegei még az 1979-es A zsalu sarokvasából valók. Azóta számos értekező prózát tartalmazó kötet jelent meg Tandori Dezsőtől Az erősebb lét közelében-től a 2010-es Csodakedd, rémszerdáig.

A szomszéd banánhal címében a szerző az örök kedvencét, J. D. Salingert idézi meg, aki ennek a kötetnek épp a közepén foglal helyet. A témájában két évszázadot felölelő könyv a Waldentől egészen a Paddingtonig jut el. Márpedig eszerint igen aktuális, hiszen míg Henry David Thoreau kétszázadik születésnapját most szerdán, július 12-én köszönthetjük majd, addig Michael Bond, a Paddington szerzője alig két hete távozott az élők sorából. Tandoriban nyomot hagytak mindketten.

S Tandori is otthagyta nyomát az elmúlt két évszázadban mindenfelé, mi pedig számba venni is alig tudjuk azon helyek összességét, ahol rábukkanhatunk. Ott van a concorde-i folyamnál éppúgy, mint Robert Musil műhelyében vagy Graham Greene brightoni sziklájánál. Befogadott verebei szétszéledtek, medvéi elbarangoltak, Tandori azonban örök.

Töprengéseiben könnyedén állít egymás mellé nagyon máshonnan jött szerzőket. Hogy miként, arra nagyon őszinte választ kapunk: „Egyszerűbben arról van szó, hogy kb. egyidejűleg foglalkoztam Mándyval, motozott bennem a Paddington-kérdés …, és még sok mindent sorolhatnék Wittgenstein és Salinger mellett.” Tandori a folyton-nyughatatlanság, akit egyszerre izgat a teljes világirodalom, kultúrtörténet, és aki hatalmas életművében ki is írta magából ezt az örök érdeklődését bőséggel.

Műveltségbeli alapjai egyértelművé teszik, hogy az összevetések mégsem csak a véletlenből fakadnak. Nem csupán arról van ugyanis szó, hogy összeolvasott sokfélét, és Thoreau-ról írva sem tudott elszakadni Ambrose Bierce-től vagy Salingertől. Tudását biztosnak érezhetjük, így magától értetődőnek azt is, hogy szerzőnk nem fél egy-egy hasonlításból vesztesként kihozni akár Dosztojevszkijt sem. „Bierce-hez képest a személyiséget megosztó, »Jekyll–Hyde«-történetes Stevenson félúton áll meg, Dosztojevszkij unalmas tablókkal rakja körül, amit nem mer kimondani” – írja, és mégsem kezdünk több tiszteletet követelni, de nagyobb engedékenységet sem. Tandori nem ítélkezik, nem söpör félre senkit, „csupán” tudja, miről beszél, és nem fél versenyeztetni a legnagyobbakat sem.

Játékos összevetései szórakoztatnak, nem pedig újrakanonizálnak: rendre azt a megnyugtató esetlegességet érezzük nála, ami segít, hogy bátran merüljünk el mi is a saját világunkban. Hogy ne féljünk Thoreau-val együtt ki- és elvonulni, mentesen bármiféle ideológiától, pusztán a természetesség jegyében. Ahogy Thoreau, úgy Tandori is tanít, ő épp arra, hogyan olvassunk, mit olvassunk, kik között érdemes meglátni az azonosságokat. Mindezt a lehető legnagyobb egyszerűséggel teszi.

Közben azért látja, ha valakit mások kihagynának: Ungvári Tamást idézve beszél Francois Mauriac ideológiai alapú félresöpréséről. (S ezt is ily bámulatosan: „nehezen tudok olyan irodalmárt…, aki bármilyen lobogót is erősítve, hadba vonulna Francois Mauriacért.” Aggódik a XX. századi képzőművészet jellegzetes alakjáért, Kurt Schwittersért is, aki „nálunk még a »jobb közönség« körében is meglehetősen ismeretlen”. De szól Evelyn Waugh-ról és Marcel Duchamp-ról is.

A Tiszatáj gondozásában megjelent kötetben az először 2005–2006-ban a Vigilia folyóirat hasábjain publikált íróportrék követik a Sarokvas-esszéket, hogy végül a Wittgenstein-kétsorosokkal térjen vissza a szerző a 2012-ben kijött aforizmáihoz. A 78 éves Tandori életművét továbbra sem tekinthetjük lezártnak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.10.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »