Voltak, akiket élve temettek el

Voltak, akiket élve temettek el

Ülök egy padon Balatonalmádiban, és Wojciech Tochman lengyel újságíró riportkönyvét olvasom. Jakbys kamien jadla. Akárha követ ettél volna. A könyv a boszniai anyákat szólaltatja meg néhány évvel a balkáni háború után.

Amikor az 1995-ös daytoni békeszerződés lezárta a boszniai vérengzést, a hírügynökségek fotóriporterei és az operatőrök összecsomagolták a kamerákat és elutaztak Boszniából. Az már nem érdekelte a világot, hogy a bosnyákok és a szerbek hogyan kezdenek új életet Srebrenicában vagy Potocariban. A lengyel újságíró könyve ezt az időszakot mutatja be, a háború utáni évek gyászmunkáját. A megbocsátás nehézségét. A csöndes tébolyt, amikor az anyák három kérdésre keresték a választ: hogyan halt meg a férjük és a fiuk, ki ölte meg őket, s hol vannak eltemetve.

A háború során az etnikailag vegyes városokban a szerbeknek listáik voltak a bosnyákokról. Házról házra jártak, előállították őket. Az első kategóriába tartoztak a bosnyák értelmiségiek, a vagyonosok és azok, akik jártasak voltak a hadviselésben. Őket kellett elvinni elsőként. Elvinni, likvidálni.

Előbb persze megverték őket. Nemcsak a szerb katonák, hanem a szerb civilek is. A gyűjtőtáborba bárki beléphetett, kezébe vehetett egy lapátot vagy egy vascsövet, és odasózhatott a bosnyákoknak. Következmények nélkül. Erre bujtogatta őket a szerb propaganda. A civilek pedig jöttek, felgyűrték az ingujjukat, és nekiláttak. Ütötték egykori szomszédjukat, kollégájukat, utcabelijüket. Miért? Mert bosnyák. S mert megtehették. Aztán hazamentek aludni.

A bosnyákok az utolsó pillanatig reménykedtek. Előbb elbocsátották őket a munkahelyükről, aztán kikapcsolták náluk az áramot, és elzárták a vízvezetéket. De még akkor is azt hitték, hogy ez egy rossz álom csupán, s ilyesmi nem történhet meg, pláne nem a huszadik század végén, Európában.

Aztán megásatták velük a saját sírjukat, és tarkón lőtték őket egy mezőn, egy erdei tisztáson, egy focipályán, egy raktárépület mögött, egy iskolaudvaron. Az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék francia főnyomozója, Jean-René Ruez szerint bizonyíték van arra is, hogy egyeseket élve temettek el. S arra is, hogy szerb katonák bosnyák férfiak koponyájával fociztak.

A megözvegyült boszniai nők nem akartak visszaköltözni egykori otthonukba. Ott már úgyis a szerb szomszédaik éltek, akik beköltöztek az üresen maradt házakba, az ő evőeszközeikkel ebédeltek, az ő ágyukban aludtak.

Voltak túlélők, akik azt gondolták: bárcsak haltak volna meg. A férfiak nem borotválkoztak, a nők nem törődtek a külsejükkel. Mi értelme van? Nem nevettek, nem beszélgettek. Miről beszéltek volna? Arról, hogy egyiküket hét szerb katona erőszakolta meg a kilencéves lányával együtt? Vagy beszéljenek arról a fiatal nőről, akit egy gyűjtőtáborban választottak ki maguknak a szerbek „saját használatra”, s közben két kisgyermekét, a négyéves Ajmart és a kilenc hónapos Ajlát ismeretlen helyre vitték? Az anya hiába könyörgött és imádkozott, hogy a gyerekeivel együtt halhasson meg, az nem adatott meg neki, túlélte a háborút – gyermekei csontjait pedig évekkel később egy tömegsírban találták meg.

Eszembe jut egy másik riportkönyv, Jean Hatzfeld ruandai krónikája (A bozótvágó kések évszaka), amikor a 800 ezer áldozatot követelő népirtás után néhány gyilkos megpróbálta elmagyarázni az újságírónak, mi vitte rá őket (a katolikus hutukat!), hogy a tuszi férfiakat lekaszabolják, a nőket megcsonkítsák, a csecsemőket pedig falhoz csapják.

„Megölni egy tuszit, erre nem is gondoltam, amikor még jószomszédi egyetértésben éltünk. Még egy kis piszkálódást vagy szitkozódást sem tartottam illendőnek. De amikor mindenki egyszerre elővette a bozótkését, én is azt tettem, késlekedés nélkül…” A bozótvágó késeket persze nem maguktól vették elő, hanem az uszító állami propaganda hatására, amely azt harsogta a rádióból, hogy Ruandát meg kell szabadítani a parazitáktól, s hogy teljes fertőtlenítésre van szükség. „Ha látod, hogy az öldöklés totális lesz, és számodra semmilyen következményekkel nem jár, akkor megnyugszol, és nekilátsz a feladatnak.”

Megnyugszol, nekilátsz. Ennyi.

Közben figyelem az embereket a balatonalmádi strandon, a napolajtól csillogó, félpucér testeket, a vízibiciklizőket, a szomorúfűz alatt csókolózókat, a sajtos lángosért sorban állókat, a kempingasztalon bridzsezőket, s azon gondolkodom, vajon ezek az emberek ugyanígy cselekednének-e egy következmények nélküli helyzetben.

Olyan jó lenne azt hinni, hogy nem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 17.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »