Volt fesztivál 4. nap – Iron Maiden, Tankcsapda, Csík zenekar, Cimbaliband, Kowalsky meg a Vega, Intim Torna Illegál

 

Aki cseppet sem jártas Sopron fele, még az sem tudott eltévedni a Volt-ra menet, ugyanis a hetek óta teltházas pénteki fesztiválnap mondhatni országos jelenséget vonzott maga után: mindenhol Iron Maiden pólós ifjak és idősek vonultak a nyugati végek irányába.

 

Az óriási lelkesedés nem hiába, az Iron Maiden a világ egyik legnagyobb hatású metal zenekara, a rákból felépült énekesre és a The Book of Souls albumra meg persze minden rajongó kíváncsi.

 

A vasútról kilépve nem enyhén tömött tranzitbusz szállít minket, a csak VOLT-osoknak szánt busz már önmagában is egy potenciális partihelyszín, nagy hangfalakkal és bömbölő zenével, csak hogy a délutáni melegben mindenki hangulatba rázódjon.

 

A helyszínen két dolog válik egyértelművé: amilyen sok a Maidenes, olyan ritkásan vannak vécék, a szervezés viszont jó.

 

Hűsítik a közönséget az Intim Torna Illegál koncertje alatt

 

Rögtön érkezéskor programváltozással találom szembe magam, az Intim Torna Illegál két órával előrehozottan, máshol, „a kisebbik nagyszínpadon” játszik, és csinál épp „egy kis házibulit” félezer ember számára.

 

Kellemes délutáni bemelegítő muzsika, rockos, ska-s nótáikkal kikiabálják magukból az összes csajozási problémájukat, de a fiúk mellett a lányok is tudnak azonosulni.

 

Az OTP Junior színpadra merőleges Telekom nagyszínpad még meg sincs nyitva, a küzdőtér gumilapokkal lerakott része teljesen le van szalagozva, és őrizve (valószínűleg a ’Maiden díszletét építik), de a legkeményebb rajongók már a szalaghoz is sorakoznak, hogy biztos az első sorban állhassanak.

 

Várják a beengedést, hogy rohanhassanak az első sorba

A napot szerencsére néha eltakarják a felhők, és végre egy kis enyhülést adnak, és mindenki fellélegez. A hangulat szuper, a kaját drágán mérik, a gyümölcspontokon pálinkát árulnak, a lányok a vízágyú előtt táncolnak, a leleményesebbek felfújható medencében hűsölnek, én meg hallgatom a legkisebb színpad, a Sopron porond előadóit.

 

Furcsa, hogy ismeretlen nevek nem kiemelkedő zenével, de mégis ők azok, akik név szerint bemutatják a zenészeket, amit a közönség csak úgy ímmel-ámmal tapsol meg, de hát nem is ez a lényeg…

 

Vissza az OTP Junior színpadra, ahol a Kowalsky hangoskodik. Vegáék már bizonyítottak, duzzad a közönség. Sikerük annyira egyértelmű, mint… hogy rossz dalcímes szóviccel éljek, mint az, hogy nem minden szarka farka tarka. Ezt a szövegeket ordító, és tűző napsütés ellenére is bulizó többezer embertől tanultam.

 

Kowalsky meg a Vega

 

Merőlegesen ide lassan kezdődik a Csík zenekar, az alternatív rockot feldolgozó népzene koronázatlan királyai.

 

Tiszta kalotaszegi népzenére épülő intrójukat sem én, sem a ’’médenes” közönség nem érti, de az addigra már a kordonba gyógyult rockerek a kezdeti meglepettség után elkezdenek ugrándozni, meg énekelgetni a népi alapokra épülő zenére, és csakhamar táncházzá változik az egész fesztivál, és senkit nem hagy a rengeteg tagot számláló zenekar hegedűszó és moldvai muzsika nélkül.

 

 

Nem áll meg a folkmánia, vissza a Sopron színpadhoz, ahol most a jazz-zenészek és egyéb meg nem értett, extravagáns művészek után a hazai legjobb 5 világzenei csapatba tartozó Cimbaliband pakol. „Hol a kobza? Meg próbáljuk meg a wifit, hadd mozogjon a hegedűs is.”

 

Valahogy így össze is lehet foglalni a népzene helyzetét a 21. században. Szeretem a Cimbalibandet, mert a különféle magyar és moldvai népi zenéket úgy dolgozzák fel, hogy azok felismerhetőek maradnak, és sokkal inkább megőrzik eredeti, autentikus formájukat, mint a többi világzenei formációnál általában, így táncházas arc és a könnyűzenei fesztiválos arc egyaránt örömét lelte a mindenféle dalokban.

 

A csapat rendkívül szimpatikusnak tűnt, mosolyogtak, kommunikáltak, pofákat vágtak, és instantpoénokat vágtak be. A csapat közepe és vezetője az énekes-cimbalmos srác (aki a koncerten Bud Spenceres pólót viselt!), aki elkezdett konferálni, de a mondat felénél átadta a szót az énekesnő kollégának: következzék egy dal, amit Eszter fog felkonferálni, mert tőlem kicsit furcsán hangzana… –Mikor kicsi leány voltam… Így nevetések közepette indul a moldvai buli.

 

Cimbaliband

 

Pár közös éneklés után sietek vissza a nagyszínpadhoz, ahol a Tankcsapda hirdeti a rock igéjét. Rengeteg az ember, impozáns a színpadkép, nem mindennapiak a ruhák, és fénycsóvák lövellnek fel a színpadon.

 

A zenekar sajnos hamis, de ezt kompenzálják olyan iszonyat ritkaságszámba menő dalokkal, mint Fiúk ölébe lányok és óriási meglepetésemre a Magányos repülő.

 

Kötélpályás lesiklás a Tankcsapda koncertje alatt

A legtöbb ember már próbál stratégiailag a két színpad közé helyezkedni, hogy amint vége a ’Csapdának, siethessenek is át a Telekom nagyszínpad elé az Iron Maidenre.

 

Sokan az utolsó TCS dalt meg sem várják, hanem helyezkednek inkább a másik küzdőtéren – bölcsen teszik, mert a tömeg a nap utolsó sugarai által megvilágított gyepen lassacskán soktízezresre duzzad.

 

Végre eljön, amit a legtöbben vártak, és ritkán látott őrület lesz úrrá a közönségen. A színpadot még pakolják, technikusok dolgoznak, de minden egyes megjelenő emberre ordít a tömeg, és egy percre sem áll meg a „Maiden! Maiden” kántálása.

 

Beindul egy vetítés és a Maiden játék reklámja, mellette a mindenkori intro, a Doctor Doctor, és még mindenki gyorsan helyezkedik egyet, meg fotózna, de nem szabad, ugyanis a biztonsági őrök folyamatosan figyelmeztetnek mindenkit, hogy tilos fényképezni.

 

A fotósárokba is csak a legkiváltságosabbak juthatnak be, de még a rajongók okostelefonjait is állandóan letetetik.

 

 

A koncert a The Book of Souls turné egy állomása, így a fókuszt főként a legújabb dalokra helyezik. Nem fukarkodnak az olyan tízperces dalokkal sem, mint a folyamatos közönségénekeltető The Red and the Black, vagy a címadó The Book of Souls.

 

Nincs végig komolykodás, az olyan, alapjáraton szomorú történetet előadó dal, mint a Hallowed Be Thy Name mellett simán megfér a szerencsére gyógyultnak nyilvánított Bruce Dickinson majomkodása – a Death or Glory alatt végig egy plüssmajommal bolondozik, de mit csináljunk, megteheti, így is hatalmas frontember és torok.

 

Igen, az a hülyéskedő, hétköznapin öltöző ember a színpadon. A többieken (ez 4 gitár folyamatos színpadi jelenlétét akarja jelenteni, +ugye a dob!!!) azért jobban látszik, hogy már idősödnek, lassulnak, de valami elképesztően fürgén, gyorsan, és pontosan játszanak.

 

Minden egyes hang a helyén van, a szólókat nem csalják el, hangról hangra lejátsszák az albumot, az egész majdnem stúdióminőségben szól, csak halk, meglepően halk.

 

(Féltek is rendesen a rajongók, legutóbb bár az Arénában járt nálunk a zenekar, előtte viszont két alkalommal is a Sziget fesztiválon léptek fel a britek, és mindkét koncert kapcsán nagyon elrontott hangosításról számoltak be a koncertezők, de most végre bejött egy jó fesztiválfellépés.)

 

A sok ismételt és bevett koncertelemtől persze nem unalmas a buli, ezeket a több tízéves, stílusteremtő dalokat, ilyen vidáman játszó (Dave Murray le nem moshatatlan vigyora!), szuper zenészektől hallani bárhogy különleges élmény.

 

Olyan élmény, amitől pl. a Fear of the Dark kezdőhangjaira a környezetemben mindenkit kiráz a hideg és libabőrös, és őrület, ami van a közönségben.

 

 

Nagyon keveset beszél Brucie a színpadon, a koncert vége fele jön egy lelkesítő beszéd arról, hogy nem számít a faji, vallási, vagy bármilyen hovatartozás, hisz mind a Maiden miatt vagyunk itt, és mind egyformák vagyunk, vagy hogy úgy mondjuk, vértestvérek (magyarban ez kicsit túlzásnak hangzik, ugye?), és beindul a Blood Brothers, majd ráadásnak a Wasted Years, de az állandó outro, a levonulózeneként bejátszott Always Look on the Bright Side of Life valamiért elmarad, így a koncert utolsó momentuma a temérdek pengető, és egyéb relikvia közönségbe szórása.

 

Többezer elégedett ember indul meg az ételárusok irányába, vagy hazafele, a Maiden ismét megcsinálta, egy profi produkciót nyújtott, amivel kapcsolatban a hangerőn kívül aztán tényleg semmire nem lehet panaszunk!

 

Éjfél körül a kevésbé „metál” fesztiválosok is előmerészkednek, beindul a Road, a Kiscsillag, meg a Magna Cum Laude buli, de az a helyzet, hogy ilyen sztárok után már nem nagyon rúghatnak labdába, de persze az esti gyorskaja adag mellé levezetőnek jó.

 

Bár az a sok Iron Maiden pólós leginkább tanácstalanul kóvályog, valószínűleg azóta is az átélt élményeket dolgozza fel.

 

Katona Vica


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »