Volt egyszer egy ’56. Volt egyszer egy ’53.

A 89. zsoltárban így szól a szentencia: Boldog az a nemzet, mely ünnepelni tud. Milyen igaz! Mi tudunk-e? Mi, mármint a magyarok. Külföldi barátaim néha elcsodálkoznak, hogy kis nemzet létünkre három nemzeti ünnepünk is van, jut egy tavaszra, egy nyárra és egy őszre, csak a tél marad ünneptelen. Igaz az egyházak kárpótolnak karácsonnyal.

A NÉPFELKELÉS SUGÁRÚT

Nagy nemzetek, vagy akik annak tartják magukat, kijönnek egyetlen nemzeti ünneppel. Az amerikaiak a Függetlenség Napját július 4-én ünneplik, rá tíz nappal a franciák a Bastille ostromát. A németek, amikor október 3-át tették meg nemzeti ünneppé, egyúttal a feledékenységnek adták át június 17-ét. A legtöbb német azt se tudja már, mi is volt akkor. 1953-ban Kelet-Berlin munkásai fellázadtak az éhbérek és normák. A felkelést leverték, és amíg nem egyesült Németország, az évforduló állami ünnepség maradt, és Nyugat-Berlin legszebb sugárútja e nap nevét viselte, így őrizve meg az emlékezetnek. Az egyesülést sok kritikus felvásárlásnak minősítette. Azaz a gazdag nyugat-németek felvásárolták a szegény rokont.

Euro Über Alles

Ezt a lehetséges olvasatot valószínűsíti, hogy a tíz leggyakoribb német főnév között 5. helyezett az „euró”, negyedik a „millió” és harmadik a „százalék.” A kortárs német diskurzus csak pénzről szól. Így az sem meglepő, ha a karácsonyi időben a híradók szinte kizárólag a kereskedelmi forgalomról szólnak, csupa statisztika, vagyis rég elfelejtődött, miről is szól eredetileg az ünnep.

S miről szól Magyarországon? Ha megnézzük a párhuzam kedvéért mi a leggyakoribb öt magyar főnév, sorrendben állítva azokat, a következő listát kapjuk: kormány, év, ember, törvény, László. Elgondolkodtató, főleg összehasonlítva német listával. Ebből következtetni lehet a magyar ünnep eltérő jellegére. Valóban nemzeti ünnep, még ha a forradalmárok el is csodálkoznának a „kormány” elsőbbségén, a lista legelején.

S MEGSZÓLALTAK A HARANGOK

Volt idő, mikor ünnepeink nemzetköziek voltak, tőlünk idegenek: április 4., május 1. és november 7. A sorozatba a kenyér és alkotmány ünnepe nehezen illeszkedett bele. Az ünnepeken kerülték a himnuszt, mert túl klerikálisnak tűnt. Piros zászlók lengedeztek és kötelességből felvonultunk. Aztán egy őszi napon ismét felvonultunk. Önkéntesen. Ezúttal nem piros zászlókkal. 1956. október 23-án, a Műegyetemtől a Bem szoborig. A többi már történelem. 11 éves voltam. Amikor október végén pár napra elcsendesedtek a fegyverek, szüleimmel végiggyalogoltuk a körutat. Pontosan délben, több év némaság után megszólaltak az elnémult harangok. Mindenki letérdelt, ott az utcán. Beletérdeltünk ezer üvegszilánkba, mely az utcákat borította. Könnyek csillogtak a szemekben. Akkor ünnepeltünk nyolc napig. Szolidaritást, egységet, szabadságot. Akkor ezek nem üres szólamok voltak, hanem átélt és megosztott valóság. S ma? Minden párt külön „ünnepel”. Mindegyik mást és mást. Mind ugyanarra az örökségre hivatkoznak. Mind örökösnek mondják magukat. A hősi halottak nem tiltakozhatnak. Az ünneplés megy tovább. Ha ma betörnének a kirakatok, vajon érintetlenül maradnának-e, mint ’56-ban? Ha ma éhezne Pest, a vidékiek hoznának-e teherautó-számra élelmet az éhezőknek, mint ’56-ban? Ha ma vért kellene adni, sorban állnánk-e, mint ’56-ban? Hiszem, hogy igen. Ha lenne egy közös eszme, egy közös terv, és nem tízmillió selfie-jövő, hanem egy akarat. El tudjátok képzelni? Akkor nincs baj. Álljunk neki megálmodni a közös jövőt!

 

Mária Rádió – Jegyzetek – 3,5’ röpirat az etikáról 99 (2016.09.29) VOLT EGYSZER EGY ’56


Forrás:ulrichblog.wordpress.com
Tovább a cikkre »