Vérengzés és hullahegyek – pusztasággá változtatta Magyarországot a tatárjárás

Hétszázhetvenöt éve, 1241. április 11-én szenvedett megsemmisítő vereséget Muhinál az országba betört mongol hadaktól IV. Béla király serege. A csatát egy évig tartó megszállás követte, a tatárjárás megtizedelte az ország lakosságát, területének nagy részét pedig pusztasággá változtatta. A 13. század elején meggyengült a királyi hatalom. Az 1205-től uralkodó II. András egész megyéket adományozott el, ami a királyi jövedelmek csökkenéséhez, a kedvezményezett nagybirtokosok hatalmának növekedéséhez vezetett. Intézkedései sokak érdekét sértették, a főuraktól a vagyonos közszabadokig és a várnépekig, az elégedetlenek élére a trónörökös IV. Béla állt. Béla 1235-ös trónra lépése után nem hagyott kétséget afelől, hogy szakítani akar apja politikájával: leszámolt annak bizalmasaival, tekintélyének megerősítése érdekében pedig elrendelte, hogy a királyi tanácsban rajta kívül mindenkinek állnia kell. A legnagyobb felháborodást azzal keltette, hogy visszavette az “indokolatlan” birtokadományokat, maga ellen fordítva a legbefolyásosabb hatalmasságokat.A kegyetlen hódító mongolokról szóló első híradások az 1230-as évek közepén érkeztek Magyarországra. A keleten maradt magyarok felkutatására indult Julianus barát 1237-es második útján már nem tudott eljutni “Nagy-Magyarországra”, s visszafordulva azt jelentette, hogy a mongolok elsöpörték őket. A veszélyt felismerő Béla 1239-ben befogadta a mongolok elől menekülő kunokat, akik azonban nomád életmódjuk miatt hamarosan összeütközésbe kerültek a magyarokkal, s a nép többsége úgy vélte, hogy a király a vitás ügyekben rendre a kunoknak kedvez. A korabeli krónikás, Rogerius szerint “királyával ellenséges állapotban volt Magyarország, amikor (1240) karácsony táján híre érkezett, hogy az Oroszországgal határos magyar végeket elpusztították a tatárok”.A mongolok három oszlopban támadtak: az északi szárny Lengyelország, majd a Kárpátok hágói felől, a déli Erdélyen keresztül, a Batu kán vezette fősereg pedig a Vereckei-hágón át zúdult Magyarországra. Batu 1241. március 12-én játszi könnyedséggel tört át a határtorlaszokon, és lekaszabolta a hágót védő Dénes nádor ötezer fős seregét. A magyar király nyugati segítséget nem kapott, hadserege csak lassan gyülekezett Pesten. A közhangulat a tatárok szövetségeseinek gondolt kunok ellen fordult: királyukat, Kötönyt felkoncolták, mire a kunok dúlva-pusztítva dél felé kivonultak az országból.A magára maradt Béla mintegy 20 ezres seregével kelet felé indult. Április 10-én a Sajó hídjánál vertek tábort, melyet védekezésként szekerekkel vettek körbe, s ez később végzetesnek bizonyult, mert a körön belül az egymást érő sátrak között még közlekedni is alig lehetett. Az elbizakodott magyarok nem tudták, hogy már a Batu kán vezette, létszámban egyenlő mongol fősereggel állnak szemben. Az éjszaka folyamán a Sajó egyetlen hídjánál visszavertek egy mongol támadást, amit a sereg nagy része döntő győzelemnek gondolt, és aludni tért.A mongolok azonban hajnalban újra támadtak, több helyen átkeltek a folyón, és bekerítették a magyarokat. A táborra nyílzáport zúdítottak, a sátrakra tüzet vetettek, a bennlévők pedig a zsúfoltság miatt képtelenek voltak a védekezésre. A magyarok végül egyetlen kiutat láttak, s megpróbáltak kitörni a csapdából. A mongolok folyosót nyitottak számukra, majd a halálra hajszolt menekülőket lenyilazták, mocsárba kergették. A csatában az ország két érseke, számos püspök, a főurak és a nemesség színe-java elesett, kétnapi járóföldre mindent holttestek borítottak. A támadók azonban nem érték el legfőbb céljukat: IV. Béla az őt védelmezők önfeláldozásának és hősiességének köszönhetően el tudott menekülni.Győzelmüket követően a mongolok lerohanták a védtelenül maradt országot, csak a várak tudtak velük dacolni. A kezükbe került királyi pecséttel megszervezték az aratást és az adóbehajtást, majd ismét nagy pusztítást vittek végbe a lakhelyére visszacsalt lakosság körében. Az Ausztriába menekült Béla királyt Frigyes herceg segítség helyett elfogta, kifosztotta, az uralkodó végül a dalmáciai Trau, a mai Trogir várában talált menedékre.A mongolok 1242 tavaszán váratlanul kivonultak, amit régebben az új nagykán megválasztásával hoztak összefüggésbe, de vélhetőleg inkább veszteségeik, megnyúlt utánpótlási vonalaik és hagyományos taktikájuk miatt döntöttek így: csak a felderítő-előkészítő hadjáratok után következett a végleges hódítás, ami Magyarország esetében már elmaradt. A pusztítás így is felmérhetetlen volt, egy nyugati krónika szerint “Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”. A lakosság mintegy negyede esett a harcok, a járványok és az éhínség áldozatául – ekkora pusztulást a magyarság csak a török korban élt át újra. Az ország IV. Béla irányításával épült újjá, így méltán nevezik őt második honalapítónak.MTITisztelt olvasók!
Legyenek olyan kedvesek és támogassák “lájkukkal” a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin
– Minden “lájk számít, segíti a magazin működését!Köszönettel és barátsággal!www.flagmagazin.hu Tweet

A csatát egy évig tartó megszállás követte, a tatárjárás megtizedelte az ország lakosságát, területének nagy részét pedig pusztasággá változtatta. A 13. század elején meggyengült a királyi hatalom. Az 1205-től uralkodó II. András egész megyéket adományozott el, ami a királyi jövedelmek csökkenéséhez, a kedvezményezett nagybirtokosok hatalmának növekedéséhez vezetett. Intézkedései sokak érdekét sértették, a főuraktól a vagyonos közszabadokig és a várnépekig, az elégedetlenek élére a trónörökös IV. Béla állt. Béla 1235-ös trónra lépése után nem hagyott kétséget afelől, hogy szakítani akar apja politikájával: leszámolt annak bizalmasaival, tekintélyének megerősítése érdekében pedig elrendelte, hogy a királyi tanácsban rajta kívül mindenkinek állnia kell. A legnagyobb felháborodást azzal keltette, hogy visszavette az “indokolatlan” birtokadományokat, maga ellen fordítva a legbefolyásosabb hatalmasságokat.

A kegyetlen hódító mongolokról szóló első híradások az 1230-as évek közepén érkeztek Magyarországra. A keleten maradt magyarok felkutatására indult Julianus barát 1237-es második útján már nem tudott eljutni “Nagy-Magyarországra”, s visszafordulva azt jelentette, hogy a mongolok elsöpörték őket. A veszélyt felismerő Béla 1239-ben befogadta a mongolok elől menekülő kunokat, akik azonban nomád életmódjuk miatt hamarosan összeütközésbe kerültek a magyarokkal, s a nép többsége úgy vélte, hogy a király a vitás ügyekben rendre a kunoknak kedvez. A korabeli krónikás, Rogerius szerint “királyával ellenséges állapotban volt Magyarország, amikor (1240) karácsony táján híre érkezett, hogy az Oroszországgal határos magyar végeket elpusztították a tatárok”.

A mongolok három oszlopban támadtak: az északi szárny Lengyelország, majd a Kárpátok hágói felől, a déli Erdélyen keresztül, a Batu kán vezette fősereg pedig a Vereckei-hágón át zúdult Magyarországra. Batu 1241. március 12-én játszi könnyedséggel tört át a határtorlaszokon, és lekaszabolta a hágót védő Dénes nádor ötezer fős seregét. A magyar király nyugati segítséget nem kapott, hadserege csak lassan gyülekezett Pesten. A közhangulat a tatárok szövetségeseinek gondolt kunok ellen fordult: királyukat, Kötönyt felkoncolták, mire a kunok dúlva-pusztítva dél felé kivonultak az országból.

A magára maradt Béla mintegy 20 ezres seregével kelet felé indult. Április 10-én a Sajó hídjánál vertek tábort, melyet védekezésként szekerekkel vettek körbe, s ez később végzetesnek bizonyult, mert a körön belül az egymást érő sátrak között még közlekedni is alig lehetett. Az elbizakodott magyarok nem tudták, hogy már a Batu kán vezette, létszámban egyenlő mongol fősereggel állnak szemben. Az éjszaka folyamán a Sajó egyetlen hídjánál visszavertek egy mongol támadást, amit a sereg nagy része döntő győzelemnek gondolt, és aludni tért.

A mongolok azonban hajnalban újra támadtak, több helyen átkeltek a folyón, és bekerítették a magyarokat. A táborra nyílzáport zúdítottak, a sátrakra tüzet vetettek, a bennlévők pedig a zsúfoltság miatt képtelenek voltak a védekezésre. A magyarok végül egyetlen kiutat láttak, s megpróbáltak kitörni a csapdából. A mongolok folyosót nyitottak számukra, majd a halálra hajszolt menekülőket lenyilazták, mocsárba kergették. A csatában az ország két érseke, számos püspök, a főurak és a nemesség színe-java elesett, kétnapi járóföldre mindent holttestek borítottak. A támadók azonban nem érték el legfőbb céljukat: IV. Béla az őt védelmezők önfeláldozásának és hősiességének köszönhetően el tudott menekülni.

Győzelmüket követően a mongolok lerohanták a védtelenül maradt országot, csak a várak tudtak velük dacolni. A kezükbe került királyi pecséttel megszervezték az aratást és az adóbehajtást, majd ismét nagy pusztítást vittek végbe a lakhelyére visszacsalt lakosság körében. Az Ausztriába menekült Béla királyt Frigyes herceg segítség helyett elfogta, kifosztotta, az uralkodó végül a dalmáciai Trau, a mai Trogir várában talált menedékre.

A mongolok 1242 tavaszán váratlanul kivonultak, amit régebben az új nagykán megválasztásával hoztak összefüggésbe, de vélhetőleg inkább veszteségeik, megnyúlt utánpótlási vonalaik és hagyományos taktikájuk miatt döntöttek így: csak a felderítő-előkészítő hadjáratok után következett a végleges hódítás, ami Magyarország esetében már elmaradt. A pusztítás így is felmérhetetlen volt, egy nyugati krónika szerint “Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”. A lakosság mintegy negyede esett a harcok, a járványok és az éhínség áldozatául – ekkora pusztulást a magyarság csak a török korban élt át újra. Az ország IV. Béla irányításával épült újjá, így méltán nevezik őt második honalapítónak.

A mongolok 1242 tavaszán váratlanul kivonultak, amit régebben az új nagykán megválasztásával hoztak összefüggésbe, de vélhetőleg inkább veszteségeik, megnyúlt utánpótlási vonalaik és hagyományos taktikájuk miatt döntöttek így: csak a felderítő-előkészítő hadjáratok után következett a végleges hódítás, ami Magyarország esetében már elmaradt. A pusztítás így is felmérhetetlen volt, egy nyugati krónika szerint “Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”. A lakosság mintegy negyede esett a harcok, a járványok és az éhínség áldozatául – ekkora pusztulást a magyarság csak a török korban élt át újra. Az ország IV. Béla irányításával épült újjá, így méltán nevezik őt második honalapítónak.


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »