Végveszélyben a busmanok

Végveszélyben a busmanok

A világ egyik legveszélyeztetettebb nyelvét beszéli a földgolyó egyik legrégebbi népcsoportja. A busmanok erőteljesen őrzik hagyományaikat, de gond nélkül bújnak farmerba is. Viszont Az istenek a fejükre estek című, mindmáig népszerű filmről egyáltalán nem hallottak.

A busz lekanyarodott a műútról, és miközben földúton folytattuk utunkat, a sofőr figyelmeztetett, hogy nagyon hepehupás lesz a következő néhány kilométer. A civilizáció foka Botswana eme részén eddig sem volt EU-konform, ám ezután tényleg a senki földjén érezhettük magunkat. Egyre határozottabban hatoltunk be a Kalahári sivatagba, hirtelen kezdett elmaradozni a növényzet, a kopár dombok pedig nem sok jót sejtetően meredeztek felénk. Eltévedtünk, gondoltam, és bár egyetlen porcikám sem vágyott a 12 ezres Ghanzi – Kalahári fővárosa, ahogy szokták emlegetni – lepusztult kisvárosi miliőjére, valahogy ebben a pillanatban mégis vonzóbbnak tűntek az ócska épületek és koszban szaladgáló gyerekek, mint a nagy poros semmi. Aztán egy váratlan pillanatban oázisszerűen megjelent néhány nádfedeles kunyhó egy fás területen. Ajtó nélküli kis körkunyhókat kell elképzelni, amelyekben az egyetlen komfortot két, szúnyoghálóval borított ágy jelenti. Amikor először azt hallottam, hogy ma itt kell aludni, azt hittem, viccelnek, de hamarosan kiderült, ez a komfortfokozat még eggyel fölötte áll annak, amelyben az itt lakó szanok, vagyis a mifelénk busmanként ismert emberek élnek. Az ajtó hiánya pedig nem jelent kisebb biztonságot a világtól teljesen elzárt kis oázisban.

Mint annyian, én is a nálunk 1985-ben bemutatott, de 1980-ban készült Az istenek a fejükre estek című afrikai komédia óta vágyok a busmanok közé. A nyolcvanas években példátlan kasszasikert, közel százmillió dolláros bevételt elérő alkotás ugyan Dél-Afrikában és Namíbiában forgott, de mi ezt nem tudhattuk. A főszereplő N!xau viszont tényleg a Kalahári-sivatagból származó szan férfi volt, aki a forgatás előtt mindössze háromszor látott fehér embert. Azok a busmanok, akikkel Botswanában találkoztam, a turistákkal érintkeznek nap mint nap. A tradíciók gyakorlása és bemutatása viszont számukra közel sem csupán a messze földről érkező fehér emberek szórakoztatására és lehúzására előadott parasztvakítás. Miután a nádkunyhóba letettük hátizsákjainkat, gyorsan ránk is esteledett – délután ötkor –, majd a tábortűz körül megjelent hat busman. Minimális öltözékük csak a stratégiai pontok eltakarására szolgált, pedig a sivatagban sötétedés után gyorsan nulla fok körülire szaladt le a hőmérséklet. Érdekes módon a tűz mellett nem a kezüket dörzsölve melegedtek, hanem az üszkös, parázsló fadarabokhoz érintették talpukat. Szokták mondani, hogy alulról fázik az ember, nos, a busmanok ezt a szó szerinti mindennapokban tapasztalták meg.

A szerző felvétele

Megtudtuk, hogy különleges, csettintgető nyelvüket ma mintegy kilencvenezren beszélik, s napról napra kevesebben, mert a fiatalabb generációk már iskolakötelesként megtanulják a botswanaiak setswana nyelvét, és törik az angolt is, így gyorsan felejtik az ősi nyelvet. Mindez egy nyugati öltözékben megjelenő busman tolmácsolásából derül ki, aki egykor maga is a sivatagban élt, de iskolázottként már városban dolgozik. A busmanok nyelve a leveszélyeztetettebb jelenleg a világon, mivel nincs írott változata, így a beszélt nyelv átadása csak a mindjobban fogyó populáción belül történik meg. Viszont bárki számára megtanulható: egy japán hölgy szokatlan kísérője volt a busmanoknak; nemcsak otthonosan mozgott közöttük, de a nyelvükön folyékonyan kommunikált is velük. Hozzálépve megtudtam, néhány éve személyes érdeklődés vezette a távoli szigetországból Botswanába, ahol több alkalommal hónapokat, mára összesen éveket töltött közöttük. Édesapja Japánban elsőként adott ki a busmanokról szóló etnográfiai könyvet, most pedig a nő kamerával dokumentálja kultúrájukat. A nyelv elsajátítása nem volt nehéz számára. Érdekes, mesélte, hogy a busmanok a világ rájuk nem tartozó dolgait mennyire nem értik meg. Például nem tudják értelmezni az időzóna fogalmát. Amikor egy mobiltelefont hátrahagyott az egyik családnak, japán idő szerint mindig éjjel hívták, mert nem értették, hogy a hétórás időeltolódás miatt a botswanai este Japánban már másnap hajnal.

A nyugati világ dolgait ellenben sokkal jobban ismerik, és kevésbé lepődnek meg rajtuk, mint hinnénk vagy ahogy a filmek bemutatják, de ez összefüggésben van Botswana rohamos fejlődésével, valamint a busmanokat érintő, néha erőszakos civilizációs behatásokkal. Néhány éve a Science magazin közzétett egy kutatást, amelyben megállapították, hogy a busman mintegy százezer éves múltjával a legrégebbi népcsoport a földön, és a Kalahári sivatag egyszersmind az emberiség egyik legősibb szülőhelye. Ha valaki ellátogat Botswanába, és elmegy a busmanok közé, röpke pillanat erejéig úgy érezheti, megállt az idő. A fűszoknyás és minimális bőrruházatot viselő busmanok ősi tradíciói szemmel láthatóan nem vagy alig változtak az ezer évek során. A tábortűz körül bemutatott táncaik mindegyike egy-egy történetet mesél el. Volt itt szó gyógyításról, szerelemről, áldásról, jókívánságról, a dramaturgia pedig minden alkalommal hasonló volt – kivéve, amikor engem is bevontak a táncba, hogy kiderüljön, milyen falábú vagyok a busman fiúk mellett. A táncokat érdekes módon zömmel a férfiak ropták, a hölgyek eközben a tűz körül ülve kántáltak. Másnap reggel a busman bozóttúrán viszont már a hölgyek voltak aktívabbak. Amikor újra találkoztunk, meglepve tapasztaltam, hogy tolmácsunk mellett az egyik busman fiú is farmerben és sportcipőben van, ám néhány perc után eszmélt, gyorsan átöltözött, és ekkor lehetett érezni, hogy a hagyománytisztelet ily módon való akkurátus betartása részben mégiscsak a turistáknak (is) szól. Ráadásul annyira didergett szegény az ádámkosztümben, hogy majdnem rászóltunk: nekünk nem kell a promóció, vegyen fel pulóvert, mielőtt megfázik.

Aztán amikor kimentünk a természetbe az ötfős busman csoporttal, pillanatok alatt kiderült, mekkora tudás és helyismeret birtokában vannak. Ahol avatatlan szem port és semmit sem lát, ott a busmanok leásva vizet, lázcsillapító gyógyfüvet, süthető zöldséggumót találnak. Máskor egy növény nedvéből sampont, szappant állítottak elő. Fantasztikus élmény volt testközelből megtapasztalni azt a szimbiózist, amelyben ezek az emberek a természettel élnek. A következő pillanatban a semmiből gyújtottak tüzet, gyufa nem, mindössze két fadarab és egy kis ördögszekérkóró kellett hozzá. Láthatóan megmosolyogtak minket, számukra legalább annyira csodabogarak voltunk, mint amilyennek mi láttuk őket. Viszont nyelvismeret nélkül is látható, érthető volt, milyen kedélyes, jó humorú emberek a szanok. Erről ismét eszembe jutott Az istenek a fejükre estek, s nem tudtam nem megkérdezni, mit szólnak a filmhez, annak ábrázolásmódjához. Háromszor futottam neki, mire kiderült, azt sem tudják, miről beszélek. Ami számunkra kultuszfilmnek számít, az nekik még a közelmúltjuk részéhez sem tartozik.

Aztán amint buszra szálltunk, és távolodtunk tőlük, óhatatlanul az jutott eszembe, így van ez jól. No meg az is, amit a japán nő is megerősített: az ő életük minden nehézség ellenére sokkal boldogabb, gondtalanabb és mindenekelőtt kiegyensúlyozottabb, mint a hétköznapok a nyugati civilizációban. Még ha néha meg is csörren a mobiltelefonjuk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 19.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »