Végre a magyar tévében is megy a House of Cards

Végre a magyar tévében is megy a House of Cards

Három és fél évvel a hivatalos premier után a magyar közmédia ingerküszöbét is áttörte a jelenkor talán legjobb politikai tévésorozata, a Kártyavár (House of Cards), amelyet így finoman fogalmazva is enyhe csúszással, de immár a Duna TV nézői is élvezhetnek. A sorozat főszereplője egy amerikai kongresszusi képviselő, a Kevin Spacey által megformált Francis Underwood, akit az elnöki székbe juttatott demokrata párttársa a kampányban tett elévülhetetlen érdemeiért cserébe a várt külügyminiszteri pozíció helyett parkolópályára küld. A forgatókönyv szerint a dél-karolinai politikus ezért bosszút esküszik mindenki ellen, aki valaha is keresztbe tett neki, és se embert, se Istent nem nézve próbálja őket ellehetetleníteni, besározni, kiírni a politikai közéletből.

Az egyébként 1990-es, azonos című, a brit közszolgálati BBC által elkészített minisorozat mintája alapján amerikai közegbe helyezett történet archetípusa a brutális politikai darálónak, annak, hogy az emberek a csúcson mit meg nem képesek tenni azért, hogy még több hatalomhoz jussanak, azt pedig vasmarokkal megtartsák, mindegy, hogy azért hány emberen kell átgázolniuk.

A történetet követve hirtelen felindulásból mindenki azt mondhatja, ilyen görény politikus, mint Underwood, a való életben nem létezik. Pedig ha kicsit jobban a kulisszák mögé lopakodunk, azt látjuk, ez az élet-halál harc igencsak valós jelenségekből táplálkozik. Az Egyesült Államokban hosszú évek óta vita van arról, hogy a képviselők, a washingtoni politikusok élete semmi más, csak az újraválasztásuk körül forog.

Nem számítanak a választási ígéretek (lásd például Barack Obama amerikai elnök két ciklusa alatt sem záratta még be a kubai szigeten az elődje, George W. Bush által elvileg terroristák, a valóságban azonban inkább több száz bizonyíték nélkül fogva tartott személy őrzésére létrehozott guantánamói fogolytábort, miközben 2008-ban az első ígéretei között szerepelt – a szerk.), nem számítanak az emberek, akiket elvileg képviselniük kellene, sem a korábbi szövetségek, csak egy dolog: a felszínen maradni minden áron.

Kevin Spacey játéka több mint zseniális, nem különben a feleségét, Claire Underwoodot alakító Robin Wrighté. A színésznő ráadásul – mintha csak a hideg, számító és kegyetlenül céltudatos karakterének bőrébe bújt volna – a sorozat készítőinél kiharcolta, hogy a nemi egyenlőség jegyében ugyanakkora honoráriumot kapjon egy-egy részért, mint filmbéli partnere. Nem kis siker az övé.

A szériában feltűnő karakterek kidolgozása, megjelenítése is tűpontos. Láthatunk a politikus főnökéhez az utolsó lélegzetével is hű titkosszolgálati embert, stábtagot, a sztori érdekében szó szerint mindenre kapható fiatal újságírót, könnyen korrumpálható nagyvállalkozókat és az uborkafára mind a tíz körmükkel felkapaszkodni akaró, sok esetben teljesen züllött, szétcsúszott ifjú pártkatonákat. Aki tehát részről részre követi a kibomló szálakat, könnyen megállapíthatja, hogy mindenhol jó, csak a washingtoni nagypolitika bugyraiban nem. Mert ha már csak a történet fele igaz volna, akkor is elég nagy bajban vannak az amerikaiak, s közvetve a világ. A sorozat ennek ellenére lebilincselő, nagyon érdemes nézni, már csak a témafelvetései miatt is. Hol látunk ugyanis olyan „valós fikciót”, amely ennyire keményen rántja le a leplet a mintademokráciaként kikiáltott amerikai rendszerről?

Miközben pedig a keményvonalas fanatikusok már a 2017 év elején érkező ötödik évadot várják (s a „lemaradás” miatt nem ildomos lelőni a fordulatokat), csak azon tűnődhetünk el, a magyar közmédia miért csak most kezdett bele a sorozat vetítésébe? Arról már nem is beszélve, a téma vajon freudi elszólás, netán üzenet-e a hazai pályának. Azt ugyanis csak remélni tudjuk, hogy a magyar „politikusutánzatok” meg sem próbálnak felhágni az underwoodi csúcsokra, ahonnan a vak komondor is csak ma született báránynak tűnik.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »