Varga-Bíró Tamás: A nap, amikor az Al-Káida áldozata lettem

Varga-Bíró Tamás: A nap, amikor az Al-Káida áldozata lettem

„Az a nap is úgy kezdődött, akárcsak a többi.” – mondhatnám, ha akarnám, hiszen az a nap valóban úgy kezdődött, akárcsak a többi. Leszámítva a jeleket. A jeleket, amelyek már nemhogy érintőlegesen foglalták össze a nap fő történését, hanem valóságosan, létezően, és bizonyíthatóan adtak neki egy bizarr keretet. Nem tudom, hány magyar író mondhatja el magáról, hogy karrierje egy közel-keleti terrorszervezet áldozatává vált. Szerintem rajtam kívül senki, szóval mindenképpen benne vagyok az első egyben. Ami, ugye, kétes dicsőség, és nagyjából annyit ér, mint hogy a féllábú hazai blues énekesek rangsorát évtizedek óta Bill kapitány vezeti.

2001, szeptember 11. – Őrhalom – Budapest – Vác

Álmosan ébredtem aznap, mivel éjjel finomítottam még picit a színdarabon. A színdarabon, amit atyai jó barátom, Forgács Gábor kérésére írtam. Szigorú témamegjelöléssel. A legszigorúbbal. Gábor ugyanis kapott egy igen furcsa felkérést az egyik szoftvercégtől, mely céget az egyszerűség kedvéért nevezzünk Microsoft Hungary-nek. A magyarországi leányvállalat kijött egy új szövegszerkesztő szoftver magyarításával, s a piacra dobást olyan promócióival kívánták indítani, melyre a cég történetében eleddig nem volt példa. Nevezetesen: megrendeltek egy egyfelvonásos vígjátékot, melynek témája a Microsoft Office 2001 kellett, hogy legyen. Más talán megrettent volna a téma hallatán, én azonban nem. Ismerve a cég szoftvereit, jó néhányszor kerültem már használatuk közben vígjátéki helyzetekbe. Örömmel vállaltam hát a felkérést. A magyarországi leányvállalatról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy fekáliával labdajátékozik. Ők bizony igazi nagypályások voltak már akkor is. Úgyhogy az előadás napjára tokkal-vonóval kibérelték a Madách Színházat, s leszerződtették a kor akkori vezető komikusait és komikáit.

Hozzájuk indultam éppen, az első olvasópróbára, ami a teátrum Tolnay Klári termébe lett diszponálva. Ahogy azonban kiléptem a kiskapun, az utca másik oldalán emberfejeket láttam mozogni a földön. Rendkívül éles eszű ember hírében állok, így szinte azonnal kitaláltam, hogy nem valamiféle zombi apokalipszis tanúja vagyok, s hogy az emberek minden bizonnyal egy gödörben állva dolgoznak, azért csak a fejük látszik. Odakiáltottam nekik:
– Jó munkát, emberek! Mi lesz ebből, lövészárok?
– Köszönjük! Hát… ha kitör a háború, akkor igen. Minden más esetben csak egy vízbekötést végzünk. – mondta közülük valaki. Nem sokáig lamentáltam a dolgon. Közép-Európába születtem bele. Nálunk nem ritkaság, hogy este még magyarként fekszünk, reggelre meg már tatárként, törökként, vagy pszeudo-ruszkiként ébredünk. S töprengésre se nagyon volt időm, mert siettem a művészekhez.

***

A Tolnay Klári Teremben már a teljes szereplőgárda összegyűlt: Forgács Gábor, Liptai Claudia, Tahi Tóth László, Csala Zsuzsa, Mikó István, Pécsi Ildikó, Rékasi Károly… mindenki, kivéve Szerednyey Bélát.
– És a Szerednyey? – kérdeztem, s Gábor már válaszolt is:
– Nyugi, Tomikám! Béla késni fog, de itt lesz. New Yorkból jön, de azt ígérte, ötven percnél nem kell többet várni rá. Addig viszont elkezdhetjük.

És elkezdtük. Egészen rendben volt a dolog, kivéve, hogy Rékasi Kari teljesen megtanulta addigra a szöveget. E metódust többen is helytelenítették, mondván, ez gátat vet az előadás közbeni improvizációnak. Én pedig szerényen megjegyeztem, hogy bár nem vagyok halott szerző, akit illik szó szerint idézni, ellenben élő szerző vagyok, aki hallja, amit épp mondanak, szóval tessenek magukat a szövegkönyvhöz tartani. Már épp kezdett volna kialakulni egy parázs szakmai vita, amikor hatalmas robaj rázta meg a termet.

– Nyugi! Béla biztos szólt a pilótának, hogy a körúton tegye le, mert késésben van. – mondta lakonikus nyugalommal Tahi Tóth. Ezen aztán mind elkacarásztunk, s folytattuk tovább a munkát. Mikor pediglen Szerednyey fél óra múltán tényleg beesett az ajtón, s sűrű szabadkozások közepette helyet foglalt az asztalnál, Forgács Gábor csendet intett:
– Na, gyerekek, most, hogy mindenki itt van, lenne egy hírem. Szóval az van, hogy az előadásra idelátogat Bill Gates.

Szó bennszakadt, hang fennakadt, lehelet megszegett. Kellett néhány másodperc, amíg a döbbenettől felocsúdtunk.
– AZ a Bill Gates? – kérdeztem.
– Nem. – válaszolta Gábor. – Egy oklahomai tehénpásztor, akit szintén így hívnak… Hát persze, hogy AZ a Bill Gates! A magyarországi promóterek elküldték hozzá a tervezetet, és annyira megtetszett neki, hogy színdarabbal készülünk, hogy idejön megnézni. És ez még messze nem a teljes hír! – közölte sokat sejtetően, aztán elhallgatott.

– Gáborom, tizenvalahány órát utaztam. Közben egy picike ülésen picike szarokat ettem, picike szarokból. Picikét szarnom is kell már, szóval kinyögnéd végre, hogy mi a hír másik fele? – vetette oda foghegyről a társaságból valaki, akit akár Szerednyeynek is nevezhetnénk, de a formális vulgaritás miatt inkább nem árulom el, melyikük volt. Gábor pedig folytatta:
– Bill Gates a fejébe vette, hogy angolra adaptáltatja a darabot, és bemutatja egy Off-Brodadway színházban.

Na, ha a hír első felére döbbenet ült ki az arcunkra, most ez az újabb, nagyságrendekkel nagyobb döbbenet a régi döbbenetecskét szépen elparancsolta fizimiskánkról, hogy ő üljön rá, teljes terjedelmében. Mert azért ilyesmi valóban nem mindennap adódik az ember életében. Az enyémben pedig pláne nem. Mert amíg a színészek csupán arra számíthattak, hogy a premierre kiutaztatják őket, az én szemeim előtt már hatalmas jogdíjak, és világhírnév lebegett.

Ebben az elvarázsolt, földöntúlian szürreális hangulatban folyt tovább a próba, és ebben is fejeződött be. Aztán amikor felszedelőzködtünk, és próbáltunk volna kimenni a Hársfa utcai művészbejárón… a portásfülke előtt vagy 50 ember állta el az utunkat. A portás kistévéjét nézték. Némán. Szó nélkül. „Mi van? Mi történt?” – kérdeztük az ott állóktól, de felesleges volt kérdezni, mert senki sem válaszolt, úgyhogy mi is a képernyőre meredtünk. Ahol… megláttuk azokat a képsorokat, újra és újra. Az első repülőről, az utcán rohanó emberekről, a második repülőről… a káoszról, porról, halálsikolyokról, döbbenetről… 9/11-ről. A teremben érzett korábbi révülésünk másfajta metamorfózison esett át. Döbbenetet éreztünk. És haragot. És szomorúságot. És igen… félelmet. Egy lehetséges világháborútól. Hol volt már akkor Bill Gates, aki majd eljön, és mi híresek leszünk? Hol volt már akkor maga az egész darab?

***

S ez a döbbenet, ez a káosz-érzés még akkor is tartott, amikor hazafelé, a 2-es úton – Vác és Sződliget között – a semmiből kihajtott elém az a festett felnijű, bili-kék Lada 1300-as. Hogy elkerüljem az ütközést, jobbra rántottam a kormányt…

A váci kórházban ébredtem fel 12 óra múlva. A fejemet összevarrták, az infúziót bekötötték, lázam nem volt, csontom nem tört. Ez egy ilyen nap volt. A nap, amikor karrierembe két repülővel is belehajtott az Al-Káida. Egy bili-kék Lada pedig elintézte a maradékot.

Epilógus

A darabot, mely egyetlenegyszer került bemutatásra a Madách Színházban, teltház előtt játszották színészeim. A közönség – az a néhány száz informatikus – pedig mindenhol nevetett, ahová nem írtam poént, és sehol sem, ahová írtam. Bill Gates természetesen nem jött el. Nem is jöhetett, hiszen a polgári légi forgalom gépeire zárlatot rendeltek el az amerikai légtér felett. A bemutató után viszont a cég egyik hazai vezetője megköszönte a csodálatos előadást, és ajándékba – mintegy extra bónuszként – megajándékozott minket egy 40 nap limitált idejű shareware programmal. Egy 40 napossal. Egy shareware-el…. Amikor felém nyújtotta, csak ennyit mondtam neki:
– Köszönöm, nincs rá szükségem. Majd letöltöm a teljeset illegálisan. –

Varga-Bíró Tamás

The post Varga-Bíró Tamás: A nap, amikor az Al-Káida áldozata lettem appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »