Valamennyien tettestársak lehetnénk

Valamennyien tettestársak lehetnénk

Sacha Batthyány, a magyar nemesi származású svájci újságíró családi vallomásban köti össze a múlt és a jelen bűneit. A vallomás, a családregény, a történelmi dokumentum, a kalandregény és a krimi műfajai között egyensúlyozó könyv szeptember 1-jén jelenik meg a Helikon Kiadónál.

Mégis mi közöm van nekem ehhez? Mi közöm a náci haláltáborokban és a Gulagon elpusztult emberekhez? Miért kell ezzel foglalkoznunk még mindig? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Sacha Batthyány És nekem mi közöm ehhez? című kötetében. A vallomás, a családregény, a történelmi dokumentum, a kalandregény és a krimi műfajai között egyensúlyozó könyv szeptember 1-jén jelenik meg a Helikon Kiadónál, és az év egyik legfontosabb kiadványának ígérkezik.

A magyar nemesi származású svájci újságíró munkája – Blaschtik Éva kiváló fordításában – ugyanis nem csupán felteszi a múlt kérdéseit, de az itthoni sárdobálástól megcsömörlött olvasók számára váratlan természetességgel és éleslátással köti össze a XX. század traumáit a jelenkorral. Sacha Batthyány orra elé egy átlagos munkanapon egyik kollégája egy újságcikket tolt, majd azt kérdezte: Miféle családod van neked? Az írás arról szólt, hogyan gyilkoltak le 180 zsidó rabot Rechnitzben (Rohoncon). A mészárlást mindenki Batthyány Margit grófnőhöz köti, aki férjével 1945 tavaszán estélyt adott a kastélyukban, majd a mulatozás megkoronázásaként kivonultak az épület közelében álló lovardába, és a zsidó foglyokat egy velük megásatott gödörbe lőtték. Ez a történet lett a könyv kiindulópontja. A rohonci gyilkosságok értelmi szerzőjének tartott Batthyány grófnő ugyanis Sacha Batthyány nagynénje (valójában a nagyapja testvérének felesége), avagy „Margit néni”.

Attól a naptól fogva a szerző arra a kíméletlen kérdésre próbált választ találni, hogy miféle családja van. Elsősorban azért, hogy végre rájöjjön, kicsoda ő maga valójában. És ezen a ponton a történelmi kutakodás összefonódik a vallomásos önéletrajzisággal: hiszen csak akkor juthatunk el önmagunkhoz, a saját aktuális problémáinkhoz, ha kompromisszumok nélkül szembenézünk a múlttal. Mindegy, hogy mit találunk, megyünk előre a végsőkig.

Ez a végpont a szerzőnek a XX. század két poklát, Auschwitzot és a Gulagot jelentette. (Vajon miként tehetnénk különbséget a kettő között? – kérdezi a könyvben.) No meg az egykori családi birtokot Sárosdon, ahol egy szörnyű gyilkosság egy számára korábban ismeretlen család történetét is örökre megváltoztatta. Sacha Batthyány Buenos Airestől Szibériáig utazik időben és térben, és az út során lassan kikristályosodik: életünk már jóval azelőtt elkezdődik, hogy megszületünk. És hiába akarjuk lerázni magunkról, a múlt ott van minden mozdulatunkban.

Mikor lesz ennek vége? – teszi fel a kérdést a szerző a könyv egy pontján. Miért foglalkoznak az unokák még mindig a nagyszülők bűneivel? Mi köti össze a múltat a jelennel? A gyengeség – feleli. Ma ugyanolyan gyengék vagyunk, mint az őseink egykoron, ezért ugyanúgy elkövetnénk ugyanazokat a bűnöket. „Facebookon vagy Twitteren állandóan támogatunk vagy ellenzünk valamit. (…) De hogyan cselekednénk, ha mindez a számítógépeinkről az utcára tolódna át? (…) Ha bűzlene, fájna, lármázna (…), ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamenynyien tettestársak?” A konklúzió pedig, hogy csak akkor szakíthatunk a múlttal, ha már megértettük, honnan jövünk. „Csak aki látja a köteléket maga előtt, mint a leszállópálya jelzéseit a repülőtereken éjjel, az vághatja el.” Megrázó erejű feltárás az „És nekem mi közöm ehhez?”, amely a szerző szándékától függetlenül is tökéletesen mutatja be, mi a baj azzal, ahogy elhazudjuk a saját múltunkat.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »