Üzenjünk a briteknek, hogy ők is megértsék

Üzenjünk a briteknek, hogy ők is megértsék

Orbán Viktor punk. Ez most már tótum. Akarom mondani: faktum. Ámbár hagyjuk az ízetlen, primitív nyelvi bohóckodást, mulassunk a lényegen.

Engem például nem is az szórakoztat a leginkább, hogy a magyar miniszterelnök a brexit elutasítására ösztökéli az Egyesült Királyság uralkodójának elanyátlanodott alattvalóit, hanem az, hogy hogyan teszi ezt. A kacagás tárgya elsősorban a színvilág. Amennyire árnyalatokra csupán mérsékelten érzékeny szememmel meg tudom ítélni, a Daily Mail című konzervatív lapban megjelent oldalas hirdetés lényegében pont olyan unióskék, amilyen a migránsgyűlölő és a Brüsszel-bosszantó hazai óriásplakátoké volt-maradt az elmúlt egy-másfél esztendőben.

Hát mi az orbitális szuperpoén, ha nem ez?

Szerencse, hogy a briteknek még nem volt módjuk és idejük megszokni, megunni, megutálni ezt a kéket.

Ezzel azonban természetesen nincs még vége a punkoskodásnak. Az már önmagában meghökkenést, fejtörést és -csóválást okoz a legkülönbözőbb körökben, hogy akkor mi a bánatos istennyilára gondolt a költő ezzel a hirdetéssel. Azazhogy kavarja-e, vagy nem kavarja, és ha igen, vajon mit kavar. Mert nem málnaszőrt, az egészen biztos.

Nem véletlen, hogy az írástudó-hírolvasó társadalom anti- és pro-orbáni berkeiben egyaránt meg vannak szeppenve sokan. Az antik addig bírnak jutni, hogy lám, itthon ezt üzenjük, ott azt üzenjük, ergo az egyik részünk okvetlenül hazudik. Csak a taktikázás megy, de hogy mi a tárgya, a magasabb célja, az jó kérdés. Válasz meg sehol. Talán elkezdtek rettegni fideszék, hogy ha kilépnek a britek, dőlni kezdenek a dominók, aminek elsősorban Kelet- és Közép-Európa látja a kárát? Csattan az ostor hamar, és rajtunk? Nem jön majd a pénz, nem lesz miből építeni a tőkésosztályt? Pedig a nemzet gázszerelője is hogy megszokta már, hogy van mit a tejbe aprítania!

A próknak sem könnyebb. Ők egyre áthatóbb meggyőződéssel hitték, hogy mink mostan rettenetesen rühelljük a rohadék Brüsszelt. Mert Brüsszel nem érti, nem is akarja, csak ránk erőszakolná a baromságait feszt. Úgyhogy azt üzenjük, menjen a pokolba. És ha már kvótailag neki fogunk menni a mi saját, külön bejáratú, testhezálló kis népszavazásunkon, akkor a briteknek is szurkolunk. Hogy ők is azt mondják: szevasz, Brüsszel, dögölj meg.

Itt tartanak a prók, és egyszer csak mit mond Orbán Viktor, egész oldalon, unióskéken, angol nyelven, aláírásával hitelesítve? Ezt: „A döntés az önöké, de szeretném, ha tudnák, hogy Magyarország büszkén áll önök mellett mint az Európai Unió tagja.”

Valóban ezt üzenjük a briteknek? Hogyhogy? Eddig nem erről volt szó!

Nem csoda, hogy nem tetszik ez a próknak. Nem csoda, hogy sokan érezhetik: hittünk szép szavadnak, mégis megcsalál. Jaj már, te Orbán Viktor, te!

De nézzük csak meg, mit jelenthet az akció tartalmilag.

Annyiszor mondtam, hogy a döntéshozó és a verbális politikának alig van köze egymáshoz, hogy magam is unom. Az a baj, hogy amikor felfokozódik a hangulat, mindenki elfelejti ezt a régi igazságot. Márpedig hangulat, az van. Tavaly tavasz óta pláne. Ilyenkor végképp mindenki abból indul ki, amit a politika mond, és mondani nemcsak hanggal lehet, a leírt szó is szó, sőt a plakátra írt szó dettó, az szó csak igazán.

Mármost az sem új nóta új kottából, hogy miközben Orbán Viktor itthon harcias, Nyugaton legfeljebb határozott. Ez is szokatlan, mert messze van a szervilizmustól – ugyanakkor az ökölrázástól is. A kettős játék jellemző illusztrációja, hogy bármit is üzenünk – történetesen Brüsszelnek, hogy ők is értsék –, az átutalt euróknak attól még örvendünk.

Akárhonnan kerülgetem tehát: azt, hogy Orbán Viktor ki szeretné vezetni Magyarországot az Európai Unióból, csak a legelszántabb ellenfelei és a legradikálisabb hívei hihetik el. Noha eltérő okokból és úton-módon, de egyszerre. Orbán Viktor nem hülye, tökéletesen tisztában van vele, hogy addig jó nekünk, amíg bent vagyunk. Mindenkinek addig jó. Lehet vitatkozni, hogy atlantizmusának fénye megkopott-e attól, hogy kritizál és kekeckedik, az is képezheti polémia tárgyát, hogy helyénvaló-e, ha kisebbecske országok nagyobbacska arcot növesztenek, csak nem vezet sehova.

Azaz mégis: ismét az van, hogy a magyar miniszterelnök – elnézést a kifejezésért – úgy tematizál, ahogy neki tetszik. És közben mélységes elégedettséggel figyeli, hogy mindenki róla beszél, itthon is, máshol is, iparkodván megfejteni, hogy újabb húzásaival mi a manót akart megint.

Hogyhogy mit? Hát punkoskodni. Hiszen csak a vak nem látja, hogy az övéké a jövő. Igen-igen: a politikai punkoké.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »