Üzenet

Üzenet

Nemrég volt a negyvenedik születésnapom. Hajlok arra, amit egy interjúban Nádas Péter mondott, aki semmiféle jelentőséget nem tulajdonít a születésnapjának. Igaz, ugyanakkor az sem áll távol tőlem, hogy mégiscsak tulajdonítsak valamiféle jelentőséget születésem napjának. Viaskodik bennem a hűvös ráció a mágikus gondolkodással.

Ezen a negyvenedik születésnapomon kisvasutaztunk a családdal. A Börzsönyben sorra újranyitnak a régebben elbontott erdei vasútvonalak. Azelőtt fát és követ szállítottak, most a vadonra kiéhezett embereket. Aprócska mozdonyok vontatják a nyitott és a zárt kocsikat, olaj- és gépzsírszagú masinák. Álltunk a nyitott kocsi elejében, fogtam a kutyát, hogy izgalmában le ne ugorjon valahol a vonatról, közben a kisebbik fiamat is hasonlóképpen kellett visszatartanom, hogy a kutyáéval rokon, bár máshová koncentrálódó izgalmában szintén ki ne essen útközben. Kínlódott a mozdony, meredeken emelkedett felfelé a pálya. Néztem az erdőt, s ha az ember sokáig az erdőt nézi, lassan megszűnik a gondolkodása. Legalábbis én így vagyok ezzel. Az erdő nem gondolkodásra csábítja az embert, hanem valahová a gondolkodás mögé.

Nem tudnám megmondani, miért, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy a halál jár az eszemben. Pontosabban nem is a halál úgy általában, hanem az, hogy meg fogok halni. De az sem igaz, hogy ez járt az eszemben. Mert nem az eszemben járt, hanem egyszer csak felbukkant valahonnan. A gondolkodás mögül lépett elő. Az erdő üzente nekem, talán így a legpontosabb, az a megnevezhetetlen, ami az erdő maga. Mert az erdő sosem csak az erdőt jelenti. Amit általában erdőnek nevezünk, az pusztán az erdő legkülső burka, az erdő héja. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ennek a minap eltelt negyven évnek a számomra legfontosabb tapasztalata ez. Miközben olyan tapasztalat, amelyről bajosan tudnék bármit is mondani. Illetve amit mondani tudok róla, csak a legritkább esetben képes ezen a legkülső burkon áthatolni. Mégis ezzel bajlódom hosszú évek óta, ez foglalkoztat, semmi más.

Meg fogok halni, ezt üzente ez az úgynevezett erdő. Semmi fenyegető vagy baljóslatú nem volt ebben az üzenetben. Egy halk és szelíd mondat volt csupán, ahogy a patak bukik át a gömbölyűre kopott köveken, vagy ahogy egy tölgylevél hullik le a fáról. Néztem az erdőt, néztem a fiaimat mellettem, a feleségemet, az izgalomtól remegő kutyát, és közben ez a halk és szelíd mondat zsolozsmaként keringett bennem. Nem tudom, mindennek köze volt-e ahhoz, hogy éppen azon a napon lettem negyvenéves. Talán igen, talán nem. Talán csak annyi történt, mintha minden egy addig ismeretlen árnyalatot kapott volna. Semmi nagy felismerés, semmi katarzis. Béke inkább, könnyű lebegés, mint a végállomás fenyőerdejének hűvös, nyers illata. Meg fogsz halni, visszhangzott bennem a születésnapi utazás üzenete, valahogy úgy, mint Kosztolányi Ha negyvenéves… című versében, amikor a szintén épp negyvenéves költő, vagyis a lírai én az éjszaka közepén felriad, körülnéz, s azt mondja: „Ez a forduló az, / mikor életed új utakra tér. / Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt / éltél. […]”

Nem nagy dolgok, mondom. Az ember elcsodálkozik. De másként, mint addig. Talán nem is csodálkozás. Csak valahogy biztossá válik, ami addig pusztán sejtelem volt, egy távoli, nem is igazán komolyan vehető hír. Kosztolányi aztán így zárja, és én sem tudom másképp: „Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. / Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. / A fal felé fordulsz. Megint elalszol.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »