Utazások kora

Utazások kora

Hogy manapság ki mit akar a politikában, azt nehéz nyomon követni. Milyen célokat kerget Merkel, és milyeneket Erdogan különös és eleve betarthatatlan migránsszerződésükben? Ezt talán ők maguk sem értik, csak blöffölnek a felelőtlenség posztmodern bűvöletében. Mondják, hogy útra kelt a világ. Mi, magyarok végvári múltunk tudatalatti hatására bizalmatlanabbak vagyunk a hirtelen jött utazókkal nyugat-európai polgártársainknál, és naponta felvetődik bennünk a kérdés: mire utaznak ezek a látszólag naiv politikusok? Merthogy utazás minden tettünk időben és térben. Kíváncsi turista, menekült, emigráns, migráns, kereskedő, vigéc, kalandor – valamennyi kategória utólagos besorolás, magyarázkodás csupán a sorssal szemben, új időpontról nézve azt a pillanatot, amikor átléptük saját Rubiconunkat. Ebből a látószögből mindent lehetett volna másképpen is, de most más időben járunk – ami volt, azt nem tudjuk megváltoztatni.

Évtizedekkel ezelőtt, amikor kis kocsimmal nyugat felé áthajtottam a Lajta hídján, mintha egy súlyos kapu csapódott volna be mögöttem – ha nem kapu, akkor a sors könyvének nehéz fedele. Megdermedt akkor a pillanat groteszk kiszolgáltatottságában. Mert nem volt már többé út visszafelé. Maradt az önbecsapás daca, hogy jó lesz a művelt Nyugat: London, Velence, Bécs vagy akár New York, a Niagara, a nagy tavak, portugál, olasz, egyiptomi tengerpartok, svájci hegyek, tájak, városok… Az idegen lét, a csalóka díszletek.

Minden utazó cipeli a múltat. Nem ez a szándéka ugyan, hiszen nem útravaló a nyűgös múlt, amely lerázhatatlan társa az álmoknak és ébredéseknek. Érzed az asztaltársaságban is, hogy ők idegenebbek neked, mint te vagy nekik. És ha nem is jó ez így, nem tudsz, nem is akarsz változtatni rajta. Anyanyelvedhez hasonló beszéd dallama, ritmusa hallatszik az idegen nagyváros metrójában, közelebb húzódsz, és csalódottan észleled, hogy finnül vagy észtül társalognak. Londonban a török csaposfiú megállt az asztalunk mellett, és megkérdezte, milyen nyelven beszélünk. Magyarul? Akkor ti testvérek vagytok – mondta meghatott arccal. Bólintottunk, pedig nekünk a testvéri százötven év emléke másról szól.

A határok megnyitása után sűrűn utaztam haza, olykor akadtak útitársak is. Egyikük, aki nemcsak a német nyelvet bírta tökéletesen, hanem még a bajor tájszólást is hitelesen beszélte, hiszen ott nőtt fel, egy ideig hazafelé utazott velem, majd továbbment Törökországba. Meg akarta ismerni eredeti hazáját, amolyan fordított Evlija Cselebiként ez a felfedezőút volt hazautazásainak célja. Mosonmagyaróvár környékén mosolyogva forgatta a fejét, és megjegyezte: akárhogyan is nézi, más ez a táj, a lelkének sokkal közelebbi. Mert mégiscsak százötven évig török pasalik volt itt, és ettől bizony neki ez a vidék otthonosabb. Hát, nem vidított fel, de szerencsémre Győrtől vonattal továbbutazott.

Hiába, ez a XXI. század: mindenki csak utazna, ha kell, ha nem. Hogy Erdogan mire utazik az atatürki reformoknak félig hátat fordító és az iszlamizmus felé kacsingató politikájával, azt nehéz megfejteni. Merkel hagyományosan szófogadó népe élén valószínűleg túlélni szeretne egy maga okozta nehéz politikai helyzetet. Már nem hisz, nem akar hinni a mai magyarokban még élő emlékezetnek, a Budát cselesen elfoglaló janicsár „turistainváziótól” öröklött tapasztalatainknak. Kár. Talán jól tenné, ha Török Bálinttól és héttoronybeli rabtársaitól érdeklődne afelől, milyen ízű az igazi feketeleves.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »