Út a pokolba

Út a pokolba

Délután meglepetésprogramban lesz részem, közli vendéglátóm. Csapódik az autó ajtaja, nekivágunk a sivatagnak. Csak megyünk meg jövünk, éjfélre itthon leszünk. Másfél órája száguldunk, sejtelmes arccal néz rám a barátom, de nem árul el semmit. A csámborgó homokdűnékbe már! Kiböknéd végre, hova megyünk!

Az úton kétoldalt a nagy semmi, illetve olykor feltűnik egy-egy teve. Teve, mondom, mint amikor itthon a vonatból kinézve felbukkan egy őz, és szóvá teszi az ember. Jó-jó, teve, és akkor mi van? Megint csak a csend. Az út mellett bokrok, a bokrok között látszik a fekete vízvezetékcső, amely a fa tövénél lyukas. Miért is öntöznék az egész sivatagot? Hova vezet ez az út, a pokolba? – kérdezem, mert rajtunk kívül egy árva lélek sem megy rajta. Majd meglátod, mondja a sofőröm, és kacsint. Megint feltűnik egy teve, már nem teszem szóvá. Izgatott várakozásomba némi félelem vegyül, sötétedik. A nap, mint egy sárga ruhás, túlsúlyos balerina, lomhán forog, aztán megbotlik, és bezuhan a föld pereme alá. Mi van, ha ijedtében teszi ezt? Felsóhajtok. Valami baj van? Áh, semmi, semmi. Mit nem adnék, ha otthon lehetnék, úgy értem, hogy a harminchatodik emeleti szuperbiztonságos kis apartmanunkban, Dubaj belvárosában. Baljós érzetem csak fokozódik, amikor feltűnik az oázis. Olyan az egész, mint egy arab népmese helyszíne, csipkés kapukon kell átverekednünk magunkat. Az első akadályt leküzdjük, egy szmokingos biztonsági őrnek valami klubkártyát mutatunk. A sorompó felnyílik, széles mosoly, mehetünk. Aztán még két ilyen sorompó, ott találós kérdésekre kell megfelelnünk, és mivel kitaláljuk a megfejtéseket, hipp-hopp, benn is vagyunk a sivatagi erődítményben. Pálmafák, sejtelmes fények, szőnyegek, csobogó szökőkutak, tömör, alacsony várfalak. De embert, embert rajtunk kívül nem látok.

Egy kútszerű mélyedésből lángok csapnak ki, jé, a purgatórium, mondom. Aztán lelkiismeret-furdalásom támad, ezt a faragatlanságot. Mesés hely ez, olvasom a prospektusban. Egy éjszaka nagyjából kétszázezer forint, és a szolgáltatások között nadrágvasalás és fodrász is van. A narancssárga fényből egyszerre köpenyes, turbános, szakállas arab férfiak ábrázolódnak ki. Vannak vagy hatan. Beduin szabadságharcosnak nézem őket, akik hevesen osztozkodnak az egyik sarokban valamin. Gondolom, a rablott aranypénzeket tárgyalják, egyet neked, kettőt nekem. Na de mit keresnek ebben a luxusszállodában? Ők a személyzet, nyugtatom magam, vagy mit tudom én, víz- és gázszerelők, tmk-lakatosok, akik beültek egy pofa sörre. Attól, hogy luxushelyen vagyunk, ugyanúgy elromolhat a vízcsap, mint, teszem azt, a kiskaposi családsegítőben. Amikor meglátnak, suttogóra veszik a hangjukat, és mutogatnak felém. Térdig érő szoknyámra nézek, és mint a kislányok a fényképeken, elkezdem huzigálni az alját, takarjon már többet a lábamból.

A pincér asztalhoz vezet. A legolcsóbb menüt rendeljük, első fogás debreceni páros sivatagi bárányból. Aztán jönnek a mártások és a köretek. Nagyon idegen ízek. Én meg köztudomásúlag nem vagyok egy bepróbáló és kipróbáló típus. Egy falatot tízszer-hússzor is megrágok, és dicsérem az ízek összhatását. Néhány elkárhozott lélek ül a mellettünk lévő, vörös mintás perzsaszőnyeggel elválasztott asztalnál. Feltámad a sivatagi szél, ez nekem dolgozik, jókat leskelődhetek. Egy amerikai brancs, úgy értem, egyesült államokbeli társaság hangoskodik, három nő, két férfi, próbálom pároztatni őket, egyvalaki mindig kimarad. Szemben velünk agyonplasztikázott hatvanas nő harmincöt évvel fiatalabb fiúval. Először arra gondolok, a fia, aztán ugrik be, hogy itt azért másról van szó. Én nem szoktam így a fiamra nézni. Három angol srác érkezik pincéri elővezetéssel, sajnos a hátam mögötti szőnyegbokszot foglalják el. Nem hallok semmi mást tőlük, csak azt, hogy szex, szex, szex. Életkori sajátosság, gondolom. Aztán rájövök a szövegösszefüggésükből, hogy a sixet mondják szexnek. Elszégyellem magam. Már nem tudom, hova nézzek. Belenézek a fekete sivatagba. Három óra lesz az út visszafelé.

A pokolba már, de hosszú az az út.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 25.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »