Tovább fogynak a szabadstrandok

Tovább fogynak a szabadstrandok

Veszélyben a balatoni szabadstrandok jövője. Az új szabályozás szerint 2017-től az állam kevesebb pénzzel járul hozzá az idegenforgalmi adóhoz, ami hosszú távon az ingyenes fürdőzés ellehetetlenüléséhez vezethet.

Kié a Balaton? Állítólag a miénk, dolgos magyar polgároké. Vagy tán mégsem? Ha azt nézzük, hogy a különböző szállodák mekkora darabokat hasítanak ki önkényesen a tó tükréből, vagy a leleményes hétvégiház-tulajdonosok hogyan töltik fel illegálisan, ám senki által sem háborgatva a különböző partszakaszokat, hogy egy kis magánfürdőhelyhez jussanak, megalapozott kétségeink támadhatnak birtokosi mivoltunk felől. Ha pedig arra gondolunk csupán, mennyi pénzt kell kifizetnünk, hogy belevethessük magunkat a tó selymes hullámai közé, a bizonyosság erejével döbbenhetünk rá, nagyot tévedtünk, amikor egy pillanatra is elhittük, hogy a miénk, közönséges állampolgároké a hatalmas tó. Csupán a (köz)tulajdonosi öntudat tengett túl bennünk – alaptalanul, s könnyen lehet, kórosan.

A Balaton egyébként sem mindenkié. A part hivatalosan az illetékes helyi önkormányzaté, a vízfelület pedig az államé. A víz mentén nyakló nélkül parcellázott területek nagy része még a hetvenes-nyolcvanas években került magántulajdonba. A többnyire apró faházak helyén idővel nagyrészt robusztus, építészeti szempontból különböző minőségű villák emelkedtek. Eső után vett köpönyeg jótékony hatásával ért fel a többször módosított Balaton-törvény, amely ma is kötelező érvénnyel kimondja, hogy egy-egy településen a partszakasz harminc százalékát a tóparti őslakosok, a háztulajdonosok vagy a csupán néhány napig pihenni vágyók kedvére szabaddá kell tenni. Mit tehet ilyen helyzetben egy vidéki képviselő-testület? A lekerített részeket, a magántulajdonban lévő telkeket megrendszabályozni bajos lenne, így ha módja van rá, a sétányok hosszát vagy elvétve a horgászhelyek számát növeli. (A legtöbb illegális feltöltést és stéget egyébként Balatonmáriafürdőnél és a zánkai partszakaszon tárta fel egy néhány éve végzett felmérés.)

A tóval való korlátozásmentes érintkezés fontos helyszínei az önkormányzatok által fenntartott szabadstrandok. Fizetőssé tételük viszont jelentős csáberő a fenntartó számára, főleg ha egy település költségvetését súlyos egyensúlyvesztés fenyegeti. Hogy a kísértés olykor valóban túl nagy, azt jól mutatja, hogy az északi parton az utóbbi tíz-tizenöt évben a szabadstrandok nagy része fizetőssé vált. Igaz, itt a kezdetektől hagyományosan szinte mindenhol kasszás fürdőhelyek működtek, s bár a negyvenes évek végétől egyre több, a népnyelv által előbb „ingyenesnek”, illetve ennek nyomán „gyenesnek” nevezett strandot hoztak létre, sajnos nem tudtak meggyökeresedni. Csak Balatonalmádiban az utóbbi tizenöt esztendőben másfél „gyenes” szűnt meg. Előbb egy hivatalosan, a Balatoni Szövetség szabályainak megfelelően működő a káptalanfüredi városrészben, aztán pedig a csupán félnek tekinthető úgynevezett négyméteres, ahol engedéllyel nem rendelkező, de megtűrt strand várta a sovány pénztárcájúakat, akik egy hatalmasra nőtt fa gyökerén átbukdácsolva ugorhattak bele a gyorsan mélyülő – innen a túlzó négyméteres elnevezés – vízbe. Utóbbi éppen az ellenőrzés, a mentőcsónakok hiánya miatt sem volt veszélytelen, itt halt meg szívszélhűdés következtében a kilencvenes években a helyi plébános is.

Hírmondónak mára mindössze hét maradt az északi oldal „gyeneseiből”; az egyik legszebb az egészen apró, részben fövenyes, a helyi lakosok által gondozott balatonkenese-alsóréti. Innen továbbautózva Tihanyig sajnos ingyenes parti fürdővel egyáltalán nem találkozhatunk. A merev, a pihenők érdekeit figyelmen kívül hagyó rendszer következtében annak is ki kell fizetnie az egész napos belépőt, aki éppen csak meg akar mártózni a vízben, s negyedóra múlva indulna tovább. Az ennek nyomán a hoppon maradt nyaralóban támadó szívszorító érzést nemrég, amikor hűvösebbre fordult az idő, magunk is megtapasztalhattuk. A keleti medence egyik nagyobb méretű strandján a belépő iránt érdeklődtünk, ám négy fő néhány perces alkalmi fürdőzésére sokalltuk a több mint háromezer forintot.

– Beengedném magukat, hiszen nemsokára elered az eső, de nem tehetem. Kamerával figyelnek minket – mondta bocsánatkérően a helyzet fonákságát érző pénztárosnő. Nagyobb szerencsével jártunk Tihany után – a félszigetre nem akartunk bekanyarodni –, ahol egy félreeső helyen nem sokkal a vihar előtt alig látható, ám nagyvonalú mozdulattal intettek a kapunál: besétálhatunk ingyen is.

Az évszázados fürdőzési szokások úgy hozták, hogy Földvárt és részben Siófokot nem számítva a szegényebbek a déli partra mentek nyaralni. Ennek is köszönhetően itt máig rengeteg szabadstrand, egy-egy, a Balatonba futó utca végén pedig bárki által használatba vehető stég várja az úszókat. A déli oldal ebben az értelemben mindig is demokratikusabb volt, Széplaktól Keszthelyig a turisták sokkal közelebbi viszonyba kerülhettek a tóval, mint a távolságtartóbb északin. Jellemző adat, hogy idén csupán Zamárdiban annyi szabadstrand működik – egyelőre –, mint az északi parton összesen. Közülük a legszebb, a legszínvonalasabb a mintegy három kilométer hosszúságú úgynevezett nagystrand. Ottjártunkkor szerencsére éppen szüneteltek a szépen gondozott, Tihanyi-félszigetre néző fürdőhelyen az úgyszólván az összes nyári napot végigkísérő zenés fesztiválok. Kedvünket csupán egyetlen dolog szegte rövid időre, amikor egy idős bácsitól megtudtuk, hogy negyven éve itt még végig nád susogott, amelyet csak az alkalmi stégek törtek meg helyenként. (A balatoni nádi helyzet egyébiránt ma is okot ad aggodalomra: a legutóbbi, 2011-es felmérés szerint ugyan a nádasok területe a 2004-eshez képest nem csökkent, összesen mintegy 1300 hektár, minősége azonban jelentősen romlott, ami külön írás témája lehetne.)

Idén is felröppent egyébként a hír, hogy a szezon kezdetétől újabb szabadstrandok válnak fizetőssé. A pletyka sajnos igaznak bizonyult. Balatonszárszón a képviselő-testület például úgy döntött, hogy a Mikszáth Kálmán utcai központi strandra mostantól belépőt kell váltani, s hírek terjednek arról is, hogy a folyamat nem áll meg Szárszó kapuinál, s lassanként mindenhol felszámolják az ingyenfürdőt. Egy most hozott intézkedés miatt ugyanis még kevésbé éri meg a fenntartása az önkormányzatoknak.

– A mi szabadstrandunk bizonyos tekintetben valóban egyedülálló. A Balatoni Szövetség szigorodó minőségi kritériumai ellenére is megkaptuk az úgynevezett kék zászlót a két csillaggal – mondja érdeklődésemre Csákovics Gyula, Zamárdi polgármestere. Hozzáteszi, a tökéletes állapotot jelenleg a zászlóhoz társuló három csillag jelzi. Néhány éve, folytatja a polgármester, azt is bevezették, hogy tilos a part 30 méteres körzetében dohányozni; ezt a nyaralók elfogadták, s egymást fegyelmezik. A gondot – s hosszú távon ez vezethet a balatoni szabadstrandok ellehetetlenüléséhez – az Országgyűlésnek a nyári szünet előtt elfogadott döntése okozza. Az idegenforgalomból helyben befolyó minden egy forint után az állam eddig egy forint ötven fillért fizetett – igaz, még korábban kettőt –, 2017-től már csupán egy forinttal toldják meg a bevételt. Mint a polgármester mondja, Zamárdi büdzséjéből különösen hiányozni fog ez az ötven fillér, hiszen Siófokot és Balatonfüredet követően itt a legmagasabb az ebből származó haszon. Előfordulhat, hogy idővel emiatt rákényszerülhetnek a nagystrand fizetőssé tételére.

A kedvezőtlenné váló körülmények ellenére egyelőre a szomszédos Földváron is kitartanak az ingyenes fürdőzés mellett, pedig a szubvenció kurtításából előreláthatóan harmincmilliós bevételkiesésük lesz, tudom meg a helyi önkormányzat egyik képviselőjétől. A patinás, egykor az arisztokrácia kedvelt fürdőhelyének számító, Széchenyiek alapította településen jelenleg még három szabadstrandot találhatunk. Hogy a döntés valóban a balatoni települések elevenébe vág, arról tanúskodik a Balatoni Szövetség nemrég megszületett tiltakozása is. Balassa Balázs, a szervezet elnöke levélben próbálta jobb belátásra bírni a Nemzetgazdasági Minisztériumot, méltánytalannak és aránytalannak nevezve az elvonást. Felhívta a figyelmet arra is, hogy az önkormányzatok képtelenek lesznek a helyi lakosság akár tízszeresét adó turistaforgalommal járó alapfeladatok ellátására. A minisztérium gyorsan postázta az elutasító választ: Banai Péter Benő államháztartásért felelős államtitkár az önkormányzatok közneveléssel kapcsolatos terheinek átvételével indokolta a határozatot. Hozzáfűzte viszont, hogy a turisztikai fejlesztésekre szánt összeg jövőre általában emelkedni fog.

Tegyük hozzá, az állam még egy könnyítést adott az önkormányzatoknak, hogy kompenzálják a jövedelemkiesést. Lehetővé teszik 2017-től számukra az idegenforgalmi adó emelését. Azaz a hiányzó pénzt a régi jó módszer szerint a lakossággal, a pihenni vágyókkal kívánják megfizettetni. Ez pedig még távolibbá, elérhetetlenebbé teszi a sokak által még ma is táplált, egyre naivabbnak tetsző ideát arról, hogy a Balaton valóban mindannyiunké.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 06.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »