Tour de France: kokain és akkumulátor

Tour de France: kokain és akkumulátor

A profi kerékpársport a laikusok számára az utóbbi évtizedekben másról sem szólt, mint a csalásról. Mintha nem lenne tisztán, dopping nélkül hajtó versenyző. Miután a doppingszerek jelenléte talán csökkent, itt az új csalás: a rejtett motor. A most indult Tour de France-on minden biciklit röntgenkamerák figyelnek majd. De mindez semmi a régi idők bicikliversenyein bevetett trükkökhöz képest.

Már az első szakaszon kizártak három versenyzőt az 1904-es, másodjára megrendezett Tour de France-ról. Kettőt azért, mert a szakasz egy részét nem biciklivel, hanem autóval tették meg. A harmadik társuk – mivel vélhetően neki már nem jutott hely – az autó szélárnyékában tekerte le a táv nagy részét. Azon versenyzőtársaik – Maurice Garin és Lucien Pothier – sem jártak sokkal jobban, akik sportszerűen szöktek el a mezőnytől. Őket még a verseny közben leszorította az útról egy autó, amelyben másoknak drukkoló szurkolók ültek, és jól elverték a biciklistákat.

Amikor Antoine Fauré, egy másik versenyző szülővárosán haladt keresztül a mezőny, földijei nem éppen fair módját választották kedvencük segítésének. Szöget, üvegcserepet dobáltak Fauré után az útra, így ellenfelei rendre defektet kaptak. Akik nem, azoknak meg el kellett kerülniük a második hullámban érkező köveket, amelyeket a lakosok dobáltak rájuk. A verseny végéig még több más megfáradt versenyzőt is kizártak, mert vonatra szálltak tekerés helyett.

Ezek az incidensek korántsem számítottak kirívónak a kerékpársport gyermekéveiben, így óvatosan kell bánnunk azokkal a kijelentésekkel, melyek szerint az utóbbi évtizedek doppingbotrányai megszentségtelenítették a sport egykor tiszta, lovagias ethoszát. A valóság az, hogy a mai szabálytalanságokon felháborodók, bojkottot hirdetők vélhetően szívrohamot kaptak volna azon gátlástalanságok láttán, amelyeket egy évszázada műveltek a kor „hősei”.

Fotó: ERIC PIERMONT / AFP

Öt évvel a botrányos 1906-os Tour után Francois Lafourcade igencsak nehezményezte, hogy egy jöttment ficsúr, Paul Duboc két szakaszt is megnyert zsinórban. A következő etap előtt ezért egyszerűen megmérgezte. Tett valamit az italába, amelynek hatására Duboc hajrázás helyett az út közepén görnyedve hányt. Abban az időben pedig tilos volt a versenyzőket ápolni verseny közben, így Duboc egyedül szenvedett a porban. Vetélytársai könnyűszerrel behozták nyolcperces előnyét, és lehagyták. Lafourcade-ra senki sem gyanakodott, nem úgy a tökéletesen ártatlan Gustave Garrigou-ra, aki mellé testőrt kellett fogadni, és a biztonság kedvéért még álbajuszt is ragasztott, amikor a mezőny Duboc szülővárosán, Rouenon haladt keresztül.

A Tour de France legendája, Jacques Anquetil, aki Miguel Indurain, Bernard Hinault és Eddy Merckx mellett mind a mai napig a legtöbb, öt Tour-győzelmet aratta (az amerikai Lance Armstrong hét győzelmét doppingvétség miatt 2011-ben visszamenőleg törölték), sem volt mindig szégyenlős, ha a szabályok kreatív értelmezéséről volt szó. Az 1960-as években még nem lehetett verseny közben biciklit cserélni, kivéve, ha műszaki gond támadt. Anquetil, amikor úgy látta, hogy könnyebb biciklivel előnybe kerülhetne, szólt a csapatfőnöknek, hogy vágja el a fékbovdent. Ezután véletlen szakadásra hivatkozva gépet cserélt, és lehagyott mindenkit. Anquetil egyszer kerek perec elismerte, hogy időnként morfiumot fecskendeznek az izmaiba. Így magyarázta ezt egy újságírónak: „Maga nem normális, ha azt hiszi, hogy egy profi kerékpáros, aki évi 235 napot teker, stimulánsok nélkül bírná az iramot.” A húszas évek végén egy hasonló legenda, Henri Pélissier ugyancsak nyíltan beszélt az élénkítőszerekről (tette ezt azért, hogy borsot törjön ellensége, a versenyigazgató orra alá). Ezt mondta az újságíró tollába, miután elővett egy fiolát: „Tudja, hogyan tudnak a kerékpárversenyzők ennyit hajtani? Kokaint és kloroformot használunk.” Amint látható, a dopping – még ha kezdetben nem is hívták így, és talán nem is tartották csalásnak – nem új dolog, de már egy évszázada része a kerékpársportnak (és vélhetően minden más sportágnak is). Az újkori botrányokra nem térünk ki bővebben, azokat mindenki ismeri. Azok is hallottak a versenyzők szállásán tartott rendőrségi razziákról, az ablakon kidobált tabletták százairól, a menekülő doppingdoktorról és persze Lance Armstrongról, akiket valójában egyáltalán nem érdekel az országúti kerékpározás. A sportág rajongói általában azzal védekeznek, hogy más diszciplínákban ugyanilyen felháborító a helyzet, csak a média valamiért éppen a biciklistákat pécézte ki magának. Csakhogy más bűne sohasem ment fel minket a saját bűnünk alól.

Mindenesetre az utóbbi években a profi csapatok és a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség (Union Cycliste Internationale, UCI) talán tényleg komolyan veszi a doppingellenes harcot: évek meddő küzdelme után megfosztották Lance Armstrongot minden Tour-elsőségétől, és még a nevét is igyekeznek kitörölni az emlékezetből. Persze nem lehet minden rosszért Armstrongot hibáztatni. Az UCI, miután visszamenőlegesen elvette tőle Tour-győzelmeiért járó sárga trikóit, nem adta oda őket a második helyezetteknek. Merthogy a legtöbb második (és harmadik és negyedik) helyezett már korábban lebukott – doppingolásért.

Ilyen előzmények után érkezünk a legutóbbi botrányhoz. Ahogy az igazán kifinomult doppingszerek megjelenéséhez is a tudomány fejlődésére volt szükség, úgy a most felhördülést okozó rejtett elektromotorok elterjedése is a szükséges technikai megoldások kifejlesztése miatt váratott magára. Motorral csalni száz éve még elég vakmerő dolog lett volna, hiszen ha valaki motorbiciklivel állt volna rajthoz, azt a mai szemmel mégoly naiv szervezők is kiszúrták volna. Csakhogy ma már léteznek olyan motorok, amelyek elférnek a vázban vagy a kerékagyban. Noha nem tudják önmaguk megnyerni a versenyt, erre nincs is szükség. Elég, ha néhány wattal segítik a versenyzőt, akinek így könnyebbé válik a tekerés.

Az utóbbi években egyre több gyanús incidens történt. Volt, hogy egy bukás után a versenyző fejre álló biciklijének hátsó kereke még percekkel később sem akart leállni. Ezt akkor a széllel próbálták magyarázni. Még árulkodóbb volt, amikor egy francia tévécsatorna és az olasz Corriere della Sera lap hőkamerával rögzítette a Strade Bianche, valamint a Coppi és Bartali elnevezésű olaszországi versenyek indulóit. A hőkamerás felvételeken összesen hét bicikli vázában, illetve kerékagyában látható forró pont, ez a működő motor jelenlétén kívül mással nem magyarázható. A leleplezett versenyzők személyét nem fedték fel.

Nem sokat kellett várni az első tényleges lebukásra sem. Idén februárban a 19 éves csillag, a belga Femke van den Driessche biciklijében találtak motort a belgiumi Zolderben rendezett ciklokrossz-világbajnokságon (a ciklokrossz az országúti kerékpár és mountain bike házasítása). Van der Driessche favorit létére technikai problémák miatt kiállni kényszerült a versenyből. Szemtanúk szerint elektromos vezetékek kandikáltak ki a biciklijéből. Ezután megvizsgálták az egyik kerékpárját, és megtalálták benne a motort.

Van der Driessche nem nagyon tudott mit mondani. Azzal próbálkozott, hogy a kérdéses bicikli, bár ugyanolyan, mint az övé, mégsem az övé, hanem egy barátjáé. Az ellenőrök nem hittek neki, ötéves eltiltásra ítélték: a doppingvétségek büntetéséhez képest ez hallatlanul szigorú szankció. Ezenkívül vissza kell fizetnie az összes pénznyereményét, és az érmeket is vissza kell adnia. Kérdés, hogy mi indokolta ezt a példátlanul nagy büntetést. Az UCI példát akart statuálni, holott egyáltalán nem egyértelmű, hogy a technikai csalás miért elítélendőbb, mint a doppingolás.

Mindez ingyenreklám a felhasznált motornak, a Vivax Assistnak. A gyártó persze visszautasítja, hogy ők csalóeszközt gyártanak, szerintük a motort hobbibiciklistáknak árulják, és nem akarják, hogy versenyen is használják. A szerkezet egyébként könnyűszerrel elfér a váz csövében, és akkumulátorral együtt sem nyom többet két kilónál. Az első lánckerék által rejtetten kapcsolódik a pedál által meghajtott tengelyhez, és egy töltéssel fél órán keresztül 110 watt pluszteljesítményt szolgáltat. Bekapcsolni a kormányra szerelhető (és szükség esetén akár a bandázs alá rejthető) vezeték nélküli gombbal lehet. Ára kilencszázezer forint körül van.

A jelenleg is folyó Tour de France-on mindenki érezhetően azt várja, hogy mikor bukik le egy igazi világsztár rejtett motorral. Ehhez az UCI fogadkozása szerint minden technikai feltétel adott. A versenyen összesen négyezerszer vizsgálják majd meg a kerékpárokat, így egy versenyző sem bújhat ki az átvilágítás alól. Két módon is ellenőrzik a bicikliket. Egyrészt hőkamerákkal, amelyeket titkos pontokon állítanak fel az út szélén, illetve a mezőnyt kísérő motorosok is magukkal vihetik őket. Másrészt a reptéri fémkereső kapuk elvén működő mágneses szkenner segítségével. Ezek előnye, hogy még kikapcsolt állapotban is felismerik a motort, illetve az akkut. A profi versenybiciklik ugyanis nem fémből, hanem szénszálas anyagból vannak. Brian Cookson, az UCI elnöke harciasan így nyilatkozott: „Az év elejétől kezdve azt az egyértelmű üzenetet küldjük mindazoknak az őrülteknek, akik így próbálnak csalni, hogy nincs hova bújniuk. A preparált biciklit a technológiánkkal gyerekjáték kiszűrni.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »