Töredékes teljesség: Wayne Shorter Budapesten

Töredékes teljesség: Wayne Shorter Budapesten

Már a bevonulást hatalmas taps kísérte. A kortárs dzsessz kiemelkedő előadója rászolgált a lelkes fogadtatásra: 2009 után ismét revelációszámba menő hangversenyt adott a Müpában.

Se szó, se beszéd, csak zene. A zongora mögött a panamai Danilo Pérez, középen fekete öltözékben a tenor- és szopránszaxofonon játszó zenekarvezető, mellette John Patitucci bőgős, végül a doboknál Brian Blade. A meglepően melodikus, egymásból építkező tételekből álló, csaknem félórás nyitódarabot még lepedőnyi kottákból szólaltatják meg, de aztán szabad utat kap a képzelet, és megmutatkozik a kvartett egyedülálló képessége, a négy muzsikus interakcióján alapuló, rögtönzéses zenei folyamatalkotás.

Kezdetben nyugtalanító jelek is mutatkoznak: mintha a 83 éves szaxofonosnak gondja volna hangszerével, kóstolgatja a fúvókát, ám hangja erőtlen, foszlányokra futja csupán – aztán egy idő után valami történik, hangszerei életre kelnek, egyre erőteljesebben, magabiztosabban szólnak, és hosszú percekre magukhoz ragadják a kezdeményezést. Wayne Shorter megérkezett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe.

A téma-improvizáció-téma hármasságában fogant szólókat, virtuóz kiállásokat persze hiába vár tőle az ember. Foghatnánk ezt korára, de akkor egyszerű fiziológiai okokkal magyaráznánk előadásmódjának változását. Tény, hogy nem fúj olyan kitartó intenzitással, mint fénykorában – előző koncertjét a zongorának támaszkodva, a mostanit ülve játszotta végig –, de ennél fontosabb zenei felfogásának új iránya, együttesének megalakulása 2000 óta.

Shorter a hard boptól a jazz-rockig ívelő pályáján sok mindent kipróbált, mígnem rátalált arra a három, jóval fiatalabb társra, akivel újabb elképzeléseit megvalósíthatja. Ami leginkább ritmikus, improvizatív kortárs kamarazeneként írható le. A dzsessz talán utolsó nagy nemzedékének képviselőjeként Shorter szakított a hagyományos keretekkel, s jóllehet zeneszerzőként is jelentős életművet hozott létre, a szabályos formaképzés helyett a kreatív együttműködés vált zenéje fő rendezőelvévé. Példa erre a Miles Davis 1967-es Miles Smiles című lemezén szereplő, Orbits című szerzeménye, amely itt atomjaira szedve (dekonstrukció, ó), töredékeiből építkezve, új minőséget létrehozva hangzott el.

Most is akadt a free, azaz a (majdnem teljesen) szabad jazz jegyében fogant darab, a korábbi koncerthez képest azonban több volt az ismétlődő hangokból, motívumokból, ritmikai mintákból álló, a kollektív improvizációk alapjául szolgáló fogódzó, ami követhetőbbé tette a történéseket. Az egyéni hangszerszólóknak kevesebb teret adó zene egymásra reagáló, intenzív jelenlétet kíván a muzsikusoktól, akik teljes odaadással és látható örömmel vették ki részüket a közös tevékenységből.

Higgyük, hogy a koncertet követő ünneplés nemcsak a dzsessztörténet élő klasszikusának járó tisztelet, hanem zenéje értő befogadásának kifejeződése is volt.

(Wayne Shorter Quartet, Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 11.)


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »