Tökéletes demokráciák és állampolgárok

Tökéletes demokráciák és állampolgárok

Hiába demokratikus berendezkedésű egy ország formálisan, ha polgárai nem érettek a demokráciára, akkor a demokrácia nem fog jól működni – szól a gyakori figyelmeztetés. Amikor jobboldali kormány van hatalmon Magyarországon, olyankor ez lesajnálással párosul: úgy látszik, a magyarok nem érettek a demokráciára, mert rosszul választottak (máskor persze furcsamód mégis érettek és „jól” választanak). Az elkeseredettebb hangok egyenest felszántanák a magyar ugart, s még olyan is van, aki „genetikailag” alkalmatlannak találja az „alattvaló típusú” magyar népet a demokrácia fennkölt eszményének megvalósítására.

Ám tegyük félre most ezt a furcsa rasszizmust, és nézzük, milyen a kapcsolat a nép (humánerőforrásul: „emberanyag”) felvilágosultsága és az államformák között. A fenti felfogás úgy tartja, a nem demokratikus államformákban alattvalók vannak, akiket birkaként vezetnek és irányítanak királyok vagy diktátorok. Pontosabban a királyok is diktátoroknak minősülnek, mert ma a dilemma egyszerű dichotómiára szűkült: ha nem demokrácia, akkor csak diktatúra lehet egy állam. Az mellékes, hogy a kissé cizelláltabb gondolkodású Arisztotelész vagy épp Platón ilyenkor forog a sírjában.

A demokrácia viszont mint népuralom a nagykorúnak minősített, saját ügyeikben dönteni tudó állampolgárok részvételén alapszik. Ezért a régiek – például John Stuart Mill – óvtak a még homályban élő népek demokratizálásától (Mill valószínűleg nem importálná a demokráciát a Közel-Keletre), a demokratizálást ugyanis szerintük egy felvilágosító tanfolyamnak kell megelőznie, amit amúgy II. József módjára képzeltek el (azóta kalapos királyunk visszafogott, erőtlen próbálkozónak bizonyult a jakobinus-utódokhoz, például Leninhez képest).

1971: országgyűlési választások Makádon Fotó: Fortepan

A hagyományos (második világháború előttig létező) parasztság például rendre reakciósnak bizonyult moráljában, annak ellenére, hogy egyébként gazdasági és hatalmi ügyekben nem biztos, hogy a status quo híve lett volna. Ragaszkodott a vallásához, akkor is, ha nem mindig aszerint élt, és ragaszkodott anyagi javaihoz, tulajdonához, sőt igazából még többet is el tudott volna viselni belőle. Továbbá jellemzően nem óhajtotta megváltani a világ másik felét, s jobbára akkor hozta lázba bármilyen ügy, ha személyesen érintette őt valamilyen formában. Progresszív szempontból ez provincializmus, amúgy meg csak simán józan paraszti ész. E kifejezésünket épp a világhoz való viszonyulás eme módozata ihlette.

A demokráciához tehát úgymond hinni kell a népben. És nem is a népakarat egységessége itt a fő dilemma (létezik-e „a nép”) – habár az is örök kérdése a demokráciának, amit többségi döntéssel és decentralizálással, a helyi szint döntési jogköreinek növelésével lehet talán megoldani –, hanem az, hogy mi van akkor, ha a nép – kissé keresetlenül fogalmazva – „rossz”, azaz „nincs a megfelelő szinten”. A részvételi demokrácia hívei elég régóta sopánkodnak a tőlünk nyugatra eső országok egyetemi kávézóiban, hogy ha ők nagyobb részvételt biztosítanak a népnek, akkor nem biztos, hogy elérik az általuk preferált progresszív célokat. A politikai döntésekben való részvétel magának az elnyomás alóli felszabadulásnak az egyik fontos része, ám mi van, ha a nép nem dönt felszabadultan, inkább szorong, és nem is kíván felszabadulni? Az egyik megoldás a hamis tudat képzete, csak hát ha a népnek hamis tudata van, akkor mégsem biztos, hogy megfelelő számára a demokrácia. Meg egyáltalán: honnan veszi bárki is a bátorságot, hogy embertársait hamis tudatúnak titulálja? Mindenesetre a civil társadalom szószólói már kitalálták a „rossz civil társadalom” fogalmát saját elképzeléseik megmentésére.

Az oktatás és az állampolgári tudatosság szükségességét nehéz volna letagadni. Felvetődik azonban a kérdés: ha a legjobb berendezkedés a demokratikus, ami azonban csak öntudatos (nem hamis tudatú) állampolgárokkal működik igazán jól, ezért a par excellence jó államformát (demokráciát) jól nevelt és felvilágosított emberekkel kell működtetni, akkor mi van a többi államformával?

Egyrészt: ha a demokrácia csak megfelelő „minőségű” polgárokkal működik jól, akkor elképzelhető, hogy más államformák is tudnak jól működni, és lehet, hogy ahhoz még fel sem kell világosítani a polgártársakat. Másrészt az ellenkezője is megfontolandó: ha a demokrácia jobb lesz attól, hogy érti és használja a démosz, a nép, ami ügyes, okos, jogainak tudatában lévő állampolgárokból áll, akkor nem működhet-e ettől jobban más államforma is?

Magyarán: a királyságoknak, diktatúráknak, alkotmányos monarchiáknak, meritokráciáknak, szóval minden államformának jót tehet, ha „minőségibb az emberanyag”. Persze tudjuk, hogy egyes kedves vezetők szerették tudatlanságban tartani a népet, mert akkor nincs konkurencia. De a jobb, szorgalmasabb, öntudatosabb állampolgárokból álló politikai közösség (állam) mindig jobban fog működni a kevésbé öntudatos és szorgalmas emberekből álló politikai közösségeknél, államformára való tekintet nélkül. Nem csak a demokráciának jönnek jól a művelt, okos polgárok.

A gondolatmenetünk elején idézett bölcsesség másik gyenge pontja, hogy nem számol azzal: a kiokosított nép esetleg nem annyira érdeklődik a politika iránt, mint amennyire mások elgondolták. Bizonyára lehetne fokozni a magyarok állampolgári tudatosságát, de alapvetően mégiscsak a világ és a történelem legműveltebb szegletének vagyunk a részei. Ezzel együtt az országos napilapok leginkább a fővárosban fogynak, a vidékiek pedig jól elvannak a regionális lapjaikkal, és inkább érdeklik őket a regionális és helyi ügyek. Amúgy a fővárosiakat is, leszámítva a hivatásos és hobbiból magaspolitizáló rétegeket. Inkább olvasnak az emberek bulvárlapokat a metrón, mint közéletieket, pedig jártak iskolába, és fel lettek világosítva.

Magyarán a felvilágosult, öntudatos állampolgár is lehet apatikus az országos politikát tekintve. Esetleg kiábrándult. Vagy csak a régi parasztok módjára, saját józan esze megfontolását követve inkább foglalkozik az őt személyesen érintő ügyekkel, ahelyett hogy állandóan államelméleti, pártpolitikai és szakpolitikai ügyekben kívánna elmélyedni.

A mozgósítás tehát mindig is probléma lesz a demokráciákban, ugyanis az állandó harci készenlétet nehezen viselik az állampolgárok. Ők, meglehet, inkább azt szeretnék, ha békén hagynák őket. A műveltebb és aktívabb polgárok pedig államformától függetlenül javára válnak minden politikai közösségnek – a demokráciának is. A társadalmi munkamegosztásnak pedig úgy tűnik, javára válik, ha van egy hivatásos politizáló réteg, amely nem egyenlő az egész politikai közösséggel. Hogy ez ne így legyen, vissza kellene állítani a rabszolgaság intézményét: akkor ugyanis lenne, aki elvégez minden más munkát a naphosszat az agorán politizálók helyett. De ez nem tűnik annyira jó ötletnek.

A szerző újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »