Több mint pofon

Könnyű lenne kajánkodni: korai és indokolatlan volt az őrjöngésbe hajló nagy hejehujázás, a magyar labdarúgás felemelkedését ünnepelni, amikor egy röpke hónap sem kellett hozzá, hogy a legjobb magyar klubcsapat, a Ferencváros korai BL-búcsúja visszarántson minket a földre. De a kárörvendezést hagyjuk meg azoknak, akik az Európa-bajnokságon elért magyar sikerek láttán csak fanyalogni és károgni tudtak. Most eljött az ő örömködésüknek ideje. Legyen az övék. Való igaz, sokan túlzónak tartották az öröm megnyilvánulásait, de a magyar szurkolók oly mértékben voltak kiéhezve a sikerre, hogy a sógorok legyőzése vagy a csoportelsőség megszerzése nemcsak ujjongást szült, hanem illúziók megédesítette ábrándokat is. Sokan el akarták hinni, hogy ezek csak az első lépések, és innen tovább már felfelé visz az út.

Még a belgák elleni vereségre is volt a szurkolók lelkében mentség, és minden addigi túlzó megnyilvánulást hitelesített az, hogy a kiesés után is szívből és felszabadultan ünnepelték a magyar csapatot. Ha valaki azt mondja, hogy nem így és nem ilyen ügy kapcsán képzeli el a nagy nemzeti egyetértést, megbékélést és összeborulást (hiszen ilyen hangok is voltak), annak fenntartásait megértjük, de a racionális viselkedésnél sokkal fontosabb volt örülni látni ezt a népet, hogy még azokat is magával ragadta a féktelen jókedv, akik egyébként higgadtabb formában szokták kifejezésre juttatni elégedettségüket. Még többen remélték, hogy egy új fejezet nyittatott a magyar labdarúgás történetében. De ha ez az új fejezet, akkor sajnos pontosan olyan, mint az előző volt, mondhatnánk: minden megy tovább, mint eddig. Az Eb-n elért siker csak rövid kitérő volt. A Fradi 1995-ös BL-menetelése vagy az utánpótlás-válogatott 2009-es vb-bronza nyomán is reménykedtünk, de azokból sem következett szinte semmi jó. A Debrecen egyszer eljutott a BL-csoportkörbe, de szép emlékek nem maradtak utána.

Most húsz-egynéhány napig őrizhettük a válogatott ébresztette ábrándjainkat, de szerdán este az oly nagyon imádott és rajongott Ferencváros kellő mértéktartásra intett minket. Az, hogy az albán bajnokság második helyezettje ily magától értetődő természetességgel verje ki az agyonajnározott magyar sztárcsapatot a kupából, az több egy kijózanító pofonnál.

Persze, lehet arra hivatkozni, hogy a 11-es rúgásoknál az albán kapus szabálytalanul előremozgott, így az összes kivédett 11-est újra kellett volna rúgatni. De nem azért estünk ki. A magyar mezőnyből toronymagasan kiemelkedő Fradi a határ túloldalán már fabatkát sem ér. Mert a harmatgyenge magyar mezőnyben learathat minden babért, de fejlődni nem tud. Össze lehet rakni egy csapatot, fel lehet készíteni, kis szerencsével ideig-óráig sikereket is érhet el, de egy ország labdarúgásának erejét nem az a csapat adja, hanem a hátország ereje. Az pedig továbbra is hiányzik nálunk. A jól felépített, küzdelmes bajnokságok, gördülékeny utánpótlás-nevelés, a tehetségek szakszerű kiválasztása és menedzselése alapozzák meg az eredményeket. Ezekben sem állunk jól. Persze most arra hivatkoznak, hogy az akadémiák meg a gigantikus költséggel épülő stadionok majd futószalagon ontják a tehetségeket. Újabb önámítás: ahhoz, hogy valaki elmenjen egy futballakadémiára, először meg kell szeretnie a focit. De hol szeresse meg? A stadionok gyepéről lezavarják a srácokat, akik ma már nem nagyon találnak grundokat meg füves senki földje területeket. Kétszer elűzik a pályáról, harmadszor már nem fog odamenni. Inkább számítógépen vág vissza a belgáknak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »