Titokzatos tüskék a papírszalagon – így küldték az első táviratot

Titokzatos tüskék a papírszalagon – így küldték az első táviratot

Százhetvenkettő éve, 1844. május 24-én továbbították az első üzenetet a világ első távíróvonalán, Washington és Baltimore között. A távíró szédületes gyorsasággal terjedt: 1848-ban a Mississippitől keletre valamennyi amerikai államban működött telegráf, 1852-ben a távíróvonalak összes hossza már körülérte volna a Földet. A feltalálásáig vezető út azonban igen rögös volt.

Már az ókorban próbálkoztak füstjelekkel, jelzőtüzekkel, tükrökkel visszavert fénnyel továbbítani nagy távolságra az üzeneteket, de ezek a metódusok nehézkesek voltak, és folyamatos használatuk sem volt lehetséges. Később feltalálták az optikai, szemaforos, illetve az elektrokémiai távírót is (utóbbiban 35, az ábécé betűit jelentő aranytű végén képződtek buborékok), de a megoldást végül az amerikai Samuel Morse találta meg.

Az 1791. április 27-én született Morse a Yale egyetemre járt, de tanulni nemigen tanult, érdeklődését csak az akkoriban újdonságnak számító elektromossággal kapcsolatos előadások keltették föl. Megélni a festészetből próbált, és a műértőkben gazdagabb Angliába költözött, majd 1825-től ismét New Yorkban élt elismert, de anyagiakban nem dúskáló művészként.

Egy párizsi tanulmányútjáról hazatérőben, a hajón elkapott egy beszélgetést az újonnan felfedezett elektromágnesről, ennek nyomán fogalmazódott meg benne az elektromágneses távíró gondolata. Első, kezdetleges tervét 1832 őszén vázolta fel, majd következett a megvalósítás gyötrelmekkel teli időszaka. Hamar be kellett látnia, hogy az elektromosságot illetően a sötétben tapogatózik, a véletlen azonban összehozta Joseph Henry fizikussal, aki minden kérdésére válaszolt, sőt gyakorlati tanácsokkal is ellátta. Morse volt az első, aki egyetlen vezetékkel meg tudta oldani a jeltovábbítást: tíz mérföldenként új áramkört alkalmazva jelfogókat iktatott be, amelyeket a legyengült impulzus kapcsolt be. A később róla elnevezett, a betűk és számok jelölésére pont-vonal kombinációt alkalmazó jelrendszert 1839-ben dolgozta ki, a billentyűzetet 1840-ben találta fel.

A telegráfot 1837. szeptember 4-én mutatta be. Munkatársa fél kilométerrel távolabbról kezdte adni a jeleket, és az előadóteremben álló készülék ingája titokzatos tüskéket rajzolt a papírszalagra: “sikeres kísérlet a távíróval 1837. szeptember 4-én”. A továbbfejlesztett távírót 1838. február 20-án vizsgálta meg egy washingtoni bizottság, de a feltalálónak csak öt évvel később sikerült rávennie a kongresszust a Washington és Baltimore közti távíróvonal kiépítésére. (A találmány jelentőségét fel nem ismerő honatyák alig hat szavazat többséggel hozták meg a döntést.) A negyven mérföld hosszú vezetéken 1844. május 24-én futott végig az első mondat: “What hath God wrought – Mit művelt Isten”, a nagyközönség számára 1845. április 1-jén nyitották meg a vonalat.

A távíró szédületes gyorsasággal terjedt: 1848-ban a Mississippitől keletre valamennyi amerikai államban működött telegráf, 1852-ben a távíróvonalak összes hossza már körülérte volna a Földet, az első transzatlanti kábel az Egyesült Államok és Írország között 1858-ban valósult meg. Magyarország első távíróvonala 1847. december 27-én nyílt meg, Bécs és Pozsony között. A múlt század elején terjedt el a Marconi által feltalált vezeték nélküli távíró, amely révén már mozgó állomásokat is létre lehetett hozni, például a hajókon, de ez a rendszer is a morzekódot használta. A rádiótávíró legfontosabb szerephez a második világháborúban jutott, használták a tengeri, a szárazföldi hadviselésben és a légierőnél is, a legtöbbször kódolt üzenetek továbbítására.

Távírón küldött üzenet alapján 1899-ben történt az első tengeri mentés, a rádiótávíró használata mégis a Titanic 1912-es elsüllyedése után kapott lendületet a vízi közlekedésben. A közelben haladó Carpathia gőzös vette a Titanic vészjelzését és hétszáz embert mentett ki a fagyos vízből, illetve a csónakokból. Még többen megmenekülhettek volna, ha a Titanichoz még közelebb haladó Californian hajó szintén veszi a segélykérést, de a távírász ekkor már ágyban volt. Három hónappal később döntöttek arról, hogy a távíróval felszerelt hajókon folyamatos ügyeletet kell tartani, és ekkor fogadták el vészjelzésként az addigi CQD helyett az SOS-t (ti-ti-ti tá-tá-tá ti-ti-ti). A közhiedelemmel ellentétben ez nem a Save Our Souls (mentsétek meg lelkünket) segélykérés rövidítése, konkrét jelentése nincs, csak könnyen megjegyezhető és továbbítható. A Morse-kód a tengerhajózásban igen sokáig volt használatban, az utasszállító és teherhajók csak 1999. február 1-jétől használják vészjelzésre helyette a globális műholdas kommunikációs rendszert.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »