Titkos üzenet

Hogy ezt a történetet megértsék – kezdett bele Grósz úr, miután reb Slojme kétszer is töltött már neki a szilvapálinkából –, ahhoz mesélnem kell maguknak egy-két falumbeliről. Szombat dél volt, végeztünk az imádkozással, fehér viaszosvászonnal leterített, hosszú asztal mellett ültünk az imateremmel szomszédos szobában. Az asztalon a pálinka mellett almás és meggyes lepények, margarintól túl krémes puncsos és kókuszos sütemények sorakoztak alumíniumtálon. Legfeljebb egyet-egyet tudtam fogyasztani a gejl édességből, az idős urak azonban annyira kedvelték, hogy még be sem fejeztük az étkezést, már csomagoltak maguknak. Akadt, aki módszeresen ötöt-hatot is egymásra halmozott, és az összehajtogatott szalvétába tekerve vitte haza. Megtanultam közöttük, hogy ne jöjjek zavarba a szeretetcsomagok látványától: aki éhezett, nem tud ételt hagyni az asztalon.

– Na szóval – folytatta Grósz úr –, az egyiket, akiről szó lesz, úgy hívták, Winterstein Miklós. Még a világválság idején, huszonkilencben vagy harmincban vándorolt ki Amerikába a családjával, és úgy hallottuk, a fiú katona lett. Nagy dolog volt az akkoriban, egy hajdúsági faluból Chicagóig jutni. Ha jól emlékszem, ott telepedtek le. A másik ember, a Horowitz bácsi nem ment sehova. Ott született a faluban, ott dolgozott a temetőben mint sírásó, de ha kellett, halottat is mosdatott. Egyszerű lélek volt, de rendesen elparentált mindenkit, és nagy rendet tartott.

Reb Slojme türelmetlenül hunyorgott, pedig az ő történeteiből sem mindig lehetett tudni, hová akar kilyukadni. Vagy csak egyszerűen féltékeny volt, hogy most Grósz úrra figyel mindenki.

– Szóval amikor munkaszolgálatra vittek bennünket negyvennégy tavaszán, néha igen erős bombázást kaptunk. Volt olyan is, hogy nem a közvetlen közelben csapódtak be a töltetek, olyankor teherautóra raktak bennünket, úgy vittek romeltakarításra. Egyszer egy német ezredet olyan találat ért, hogy sok száz halottjuk volt. Napokon át ástuk a sírokat, temettük a németeket. Szörnyű munka volt, nekem elhihetik, még akkor is, ha nem sajnáltuk őket – hallgatott el egy pillanatra Grósz úr, mint aki annyi idő múltán is maga előtt látja a jelenetet, azután mondta tovább.

– Hatvan kilométerre lehettünk hazulról. Amikor csak lehetett, leveleket küldözgettünk, feltüntetve a pontos órát, percet, amikor írjuk, hogy a család tudja, túléltük a soron következő bombázást. Csakhogy nemigen lehetett írni róla, mi is történt pontosan, úgyhogy igyekeztem virágnyelven fogalmazni. Aznap este, amikor a németeket temettük, engedélyt kaptunk egy újabb levélre. Azt írtam a szüleimnek: „Ma 10 óra 30-kor meglátogattak bennünket Winterstein Miklósék. Igen szép munkát végeztek, úgyhogy mi most azt csináljuk, amit odahaza a Horowitz bácsi.”

Reb Slojme elnevette magát, én sem tudtam visszatartani egy mosolyt. Grósz úr azonban még nem fejezte be. Kicsit elkomorodva folytatta.

– Én is elégedett voltam a titkosírással, de nemsokára nem volt már kinek írnom. Elvitték a szüleimet és a húgomat is. Csak ő jött vissza.

Elhallgatott. Senki nem szólalt meg. Láttuk, hogy mondani akar még valamit.

– Persze, tudom, nem azért történt, ami történt… – nézett ránk, mintha megerősítést várna, és nehezen, szaggatottan formálta a mondatokat. – És ha másként érzek, akkor se történik másként… De később sokszor megfordult a fejemben, hogy talán nem kellett volna akkor kárörvendőnek lennem. Még az ellenségeinkkel szemben sem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »