Tényleg vége a brit euszkeptikusoknak? – Merre tart a UKIP?

Tényleg vége a brit euszkeptikusoknak? – Merre tart a UKIP?

Aki Nigel Farage távozását, a konzervatívok tökölését és a Munkáspárt teljes szétesését látva úgy véli, hogy biztosan tud felelni a fenti kérdésekre, annak érdemes kicsit átértékelnie az elmúlt hetek eseményeit.

Lehet, hogy Jean-Claude Juncker most úgy gondolja, végleg megszabadult a brit euszkeptikus fenyegetéstől, illetve az európai radikális jobboldal olyan csorbát szenved Farage visszavonulásával, melyet nem hever ki egyhamar, azért az iszákos eurokrata helyében mi még nem bontogatnánk a pezsgőket.

Sőt, még az sem biztos, hogy a brit, illetve az európai politika végleg elveszítette egyik legmarkánsabb fenegyerekét.

Hogy kicsit érthetőbb legyen a konklúzió, érdemes röviden fölelevenítenünk a politikus karrierjét, illetve, hogy mit is adott a UKIP-nek.

Kiazanájdszelfarázs?

Farage 1993-ban a párt társalapítója volt, 2006-tól 2009-ig ő vezette a formációt, amikor is lemondott tisztségéről, hogy parlamenti képviselőnek induljon. A 2010-es választási bukta után ismét visszatért a kormánykerék mögé, ahonnan 2015-ben újra távozott.

Utóbbi elhatározásában a Cameron-féle népszavazási kezdeményezés ingatta meg: pár nap múlva visszatért, hogy végül oroszlánrészt vállaljon a referendum sikerre vitelében, amelynek győzelmére valószínűleg ő maga sem számított (így az sem véletlen, hogy a kampány során elkövetett egy-két ordító hibát, ami azonban nem kizárólag az ő számlájára írható).

Most pedig, konzekvens emberként távozik a színről. Ahogy Twitteren fogalmazott:

“A hazámat visszakaptam,

most már az életemet szeretném.”

Ezzel feltételezhetően arra utalt, hogy újra az üzleti szférában szeretne elhelyezkedni, ahonnan ’93-ban belevetette magát a politikába, de a múlt tapassztalataiból kiindulva erre azért nem szabad túl nagy összegben fogadni.

Egyszemélyes politikai agytröszt

Tagadhatatlan, hogy a UKIP Farage alatt vált azzá, ami:

A marginális euszkeptikus agendán túlmutató, régiós és társadalmi kérdésekben is szélesebb tömegeket megszólítani képes középpárttá, ami jelenleg – egy tehetséges politikus keze alatt – akár a széteső Munkáspárt vezető ellenzéki babérjaira is aspirálhat.

Ám kifejezetten kétséges, hogy Farage után képes lesz-e a tagságból bárki hasonlóan szintetizáló figurává válni.

A UKIP volt vezetője ugyanis egyaránt képes volt megszólítani a társadalmilag és politikai kultúrában egymástól markánsan különböző, iparvárosibb északi, és a déli, inkább a szolgáltató szektorra építő vidékek szavazóit.

Ráadásul ő volt az, aki felismerte, hogy kikre kell igazából hajtania a pártnak:

az angol politika, és még a Munkáspárt által is szinte teljesen magára hagyott, fehér munkásosztálybeli szavazókra.

Ami sokkal inkább volt osztálypolitikai felismerés, mintsem a politikai ellenfelek által hangoztatott rasszizmus.

Ennek a felismerésnek meg is lett a következménye, a UKIP mára Anglia legtöbb munkásszavazatot magáénak tudható politikai ereje, ami sorra hódítja el a Munkáspárt egykori fellegvárait.

A kinőtt kabát esete

A pártstruktúra azonban hírhedten kaotikusra sikerült, ami ugyan eleinte kedvezett Farage személyes érdekeinek, később azonban azt eredményezte, hogy az alakulat inkább hajlamos volt a saját lábában elbotlani.

Az sem véletlen, hogy Farage intuíciókra és ad hoc döntésekre alapozó vezetői stílusa és a szervezeti reformokra tett sikertelen kísérlete egyre több ellenérzést váltottak ki a nem túl egységes tagságból.

Elég valószínű, hogy az euszkeptikus politikus épp ezért kezdte egyre szűkebbnek érezni a UKIP önmagában hordott korlátait, melyek sorra idegenítették el a párttól az olyan társadalmi csoportokat, melyek nélkülözhetetlenek lettek volna egy néppárti áttöréshez (például a fiatalokat, vagy a nőket, de a középosztályt, vagy a vagyonosabb, beilleszkedett bevándorlókat is nyugodtan ide sorolhatjuk).

A Leave-kampányban azonban megmozdult egy olyan széleskörű társadalmi egységfront, melyre Farage mindig is vágyott, és nem is annyira titkon szimpatikusabb is volt számára, mint a sokszor szektás irányzatokba hajló UKIP-körzetek némelyike.

Nem véletlen, hogy a kampányban sok olyan fiatal, személyéhez hű, de tehetséges UKIP-es politikusnak adott teret, akik egy letisztultabb struktúrájú, ám mégis szélesebb rétegeket megszólítani képes formáció erős emberei lehetnek a jövőben.

Az pedig eddig keveseknek szúrt szemet, hogy Farage-zsal együtt ezek a figurák is szép csöndben kezdenek felszívódni a pártból.

Fényes szellők fújnak?

Valószínűleg nem véletlen, hogy Arron Banks, a UKIP és a Leave.EU egyik legtekintélyesebb támogatója, aki potom 6,7 millió eurót áldozott a Brexit sikerére, a napokban megpendítette azt, amitől az euszkeptikus párt régi motorosai eddig tartottak:

egy új politikai formáció létrehozásának lehetőségét.

Ahogy a Guardian-nek fogalmazott:

“Úgy vélem a UKIP-et tetőtől talpig meg kell reformálni, és pontosan ezt is fogjuk tenni. Egymillió támogató (ebben a Leave.EU potenciális szimpatizánsai is beleértendők – a szerk.) mindig remek lehetőség arra, ha csinálni, vagy támogatni akarunk valamit. Egy vadonatúj pártban gondolkodom.”

Igaz, arra a kérdésre, hogy ezt az új pártot vajon Farage fogja-e vezetni, így válaszolt:

“Neki talán már elege van. A politikából pedig a csúcson a legelőnyösebb kiszállni.”

Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a veterán euszkeptikus széleskörű kapcsolatrendszerére, politikai, üzleti/pártfinanszírozási(!) rutinjára, vagy kiváló médiaérzékére ne lehetne szüksége egy vadonatúj formációnak.

Tanácsadóként, vagy csendestársként valószínűleg fel fog tűnni egy olyan alakulat körül, ami képes lesz a Brexit nyomán kibontakozó, új jobboldali lendületet becsatornázni, de az sem lenne meglepő, ha a mostani politikai viharok elültével Banks végül mégiscsak előrántaná hűséges harcostársát a bűvészkalapból.

Különösen akkor lesz valószínűsíthető egy ilyen húzás, ha a UKIP-ből egyelőre az éterbe elszipkázott, Farage-hű szellemi potenciál az új párt közelében tűnik föl politikai szerepben.

Erre pedig minden esély megvan, mivel Banks kifejezetten egy amerikai mintájú, média-orientált, Trump-féle, érzelmi megközelítésre épülő politikában gondolkodik, ahol a fiatalos lendület, a szociális médiába való beágyazottság és a migrációhoz hasonló témák előtérbe helyezése kulcsszerepet játszik.

Ebben pedig a fennmaradó UKIP-elit nagyságrendekkel gyengébb, mint Farage, vagy az ő protezséi voltak.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »