Nyugodt szívvel a sport elé illeszthetnék a híradók műsorrendjében a terrorrovatot, amiben csinos műsorvezetők számolnának be a napi eseményekről és végeredményekről, hogy hol és hány civilből lett véres csík az aszfalton, valamint hány dzsihadista pukkantotta el magát a sikeres integrációja fénypontjaként. Így mulat a fejlett Nyugat, rendre ki is állnak a vívmánynak tartott etnikai és vallási zűrzavar mellett, és csak mintegy apró, felületi problémaként érzékelik a néhanapján előforduló mészárlásokat.
Vicces, de igazuk van azoknak a baloldali megmondóembereknek, akik szerint mi, magyarik jobban félünk a terrorizmustól, mint azok, akik napi szinten élnek együtt vele. Ők már csak úgy vannak vele, mint az öntudatos részeg, miután két szék között a földre rogy: “én így szoktam leülni, bazdmeg”.
Tulajdonképpen ebben semmi meglepő nincs, mert a nálunk örökké viszonyítási pontként emlegetett fejlettnyugaton akkor sem változna semmi, ha nagyon megijednének és nagyon akarnának valamit csinálni. Ugyanis nincs mit tenni (van, de ugye a holokauszt utáni diskurzusba ez nem fér bele), ezek a csodálatos, ivarérett mohamedán férfiak, akik időnként magányosan elszigetelt eseteket hajtanak végre, bizony örök időkig a nyakukon maradnak, fizethetik a feleségeik és kismillió kis abduljaik, mohamedjeik után a szociális juttatásokat, egészen addig (ez 50-100 év távlata), míg megalakul a brit, a németalföldi és francia kalifátus, ahol meg olaj híján majd polgárháborúzni kezdenek magukkal. Mert ugye emlékezhetünk Magyar Bálint pedagógusátképzési elképzeléseinek hátulütőire: ahogy 10 millió biztosítási ügynök feleslegesen árul egymásnak kötvényeket, úgy az egymásnak csípősmehetet kínálgató 40-60-80 millió kebabos sem éppen az a fenntartható fejlődés.
Persze a mindennapos terrorizmus képét is érdemes árnyalni egy picit. Mert abban is van ám igazság, hogy ételmérgezésben és fürdőszobai balesetben többen halnak meg évente, mint elmetszett nyakakkal egy kevésbé szerencsés kocsmaválasztás után.
Részemről és magyariként én már az orbáni homogenitásban előforduló heterogenitást is kurva nehezen viselem. Most nem a kisebbségekre gondolok, hanem az emelt szintű marxista tipológia szerinti kulturális untermenchsekre. Nincs szükségem nekem arra, hogy a bringám helyére a kecskéjét kötöző arabbal vitatkozzak a körfolyosón meg a büdös ételeket főző indiaiakkal keljek birokra, hogy az utca felé szellőztessenek. Nekem bőven elég az a bunkó, aki hétvégén kalapál, éjszaka meg ütvefúr és legfőképpen ő is büdös ételeket főz, vagyis fáradt olajban süti ki a panírozott csirkemellét.
Mert ugyan nálunk nem sűrűn robbantanak fel járókelőket meg disneyhercegnő-rajongókat, de bőven akadnak elviselhetetlen faszkalapjaink, akik vasárnap hajnalban villamosokkal verekednek a nyugatinál. Illetve jobbat mondok: tele vagyunk olyanokkal, akik képtelenek nem büdösek lenni nyaranta meg alkalmatlannak bizonyulnak úgy közlekedni az (gyalogosan) utcán, hogy ne üssék el a szembejövőt. Zárójel: régóta szorgalmazom, hogy önvezető autók helyett önvezető exo-skeletonokra fordítsuk erőforrásainkat.
Ha emellé még idehoznánk a nyugaton látott borzalmakat is, tényleg nem maradna más, mint kimenni az erdőbe lakni valami barlangba. Akiknek a saját retardáltjaink nem jelentenek elég kihívást, azok inkább költözzenek a fejlett nyugatra, lehetőleg valamelyik színes külvárosba, ne az itthoni (határ)nyitást szorgalmazzák.
Ne féljenek a terrorizmustól, az ételmérgezés és a fürdőszoba több áldozatot szed!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
