Teljes volt a káosz, a szakács fordított angolra

Teljes volt a káosz, a szakács fordított angolra

Kemény István 1966-os írása a magyar vendéglátásban dolgozók idegennyelv-tudásáról.

2015. augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

 

Jó befektetés

Érdekes riportot olvastam Veszprém megye újságjában. A cikkből egyebek között kiderül, hogy a Balatonalmáditól Tihanyig terjedő partszakasz reprezentatív szállodáinak, éttermeinek és cukrászdáinak csaknem másfél száz dolgozója közül összesen nyolcnak van hivatalos nyelvvizsgája, de ebben a számban már benne foglaltatnak a szállodai portások is. A tihanyi Rege cukrászdában még a hajók indulásáról sem tudták felvilágosítani a német érdeklődőt, a hatszáz személyes füredi Balaton Étteremben nyelveket beszélő egyetemista tölti be a tolmács szerepét, a külföldiekkel állandóan zsúfolt Baricska csárdában a főszakács segít ki, ha angol tudásra van szükség. Vigasztalan adatok ezek bizony, és nem is szorítkoznak a Balatonra. Hiszen például a főváros határában levő csillaghegyi strandvendéglőben, amely az „Expressz” német nyelvű csoportjainak állandó és kedvelt találkozóhelye, senki sem tud a vendégekkel beszélni.

A vendéglátóipar dolgozóinak nyelvtudása, helyesebben nyelveket nem tudása esztendők óta visszatérő probléma. De változatlanul napirenden van, a megoldás egyre késik, és még csak azzal sem vigasztalódhatunk, hogy a helyzet javult. Külföldi idegenforgalmunk állandóan, örvendetesen szélesedik, mind több az olyan étterem, szálló, eszpresszó, ahova messziről jött vendégeinket szégyenkezés nélkül bevezethetjük. Jó dolog, hogy ez ma már nemcsak a fővárosra vonatkozik, hanem a vidék mind több pontjára. A tiszta abrosz, a kifogástalan edény valóban fontos és nélkülözhetetlen. De mennyire lerontja mindennek a jó visszhangját az, ha az egész helyiségben nincsen egyetlenegy ember, akivel az idegen megértethetné magát!

A pincérek nyelvismereteit egyes helyeken megpróbálták vállalati tanfolyamok indításával megjavítani. A kísérletek, tudomásom szerint, nagyon mérsékelt eredményekkel jártak, és a nagyarányú lemorzsolódás miatt meg is szűntek. Vajon miért?

Beszéljünk őszintén. Igen kevesen vagyunk, akik azért tanulunk, azért igyekszünk szakmai vagy általános ismereteinket bővíteni, mert ezzel környezetünkben, hivatalunkban nagyobb elismerést sikerül majd kivívnunk. Az erkölcsi plusz ma már nem elegendő. Kikerülhetetlenül felvetődik a kérdés: érdemes-e amúgy sem sok szabad időnket tanulásra szánni, majd érett fejjel nekivágni az egyáltalában nem könnyű vizsgának? Érdemes-e – forintban kifejezve?

A tihanyi Rege cukrászda terasza 1961-ben (adományozó: GK) Fotó: Fortepan

Az őszintén feltett kérdésre ugyanilyen nyíltan kell válaszolnunk. A nyelvtanulással együtt járó fizetéstöbbletet állami nyelvvizsga letételéhez kötik. Ha valaki a középfokú vizsgán sikerre] megállja a helyét, nyolc százalék nyelvpótlékhoz juthat (a felsőfokú képesítésnél többhöz, de ilyen a vendéglátóiparban csak ritka kivételként fordul elő.) A nyolc százalék nem sok, főleg akkor nem, ha hozzátesszük, hogy azt az alapfizetés után folyósítják. A vendéglátóipari dolgozók jövedelme viszont két részből tevődik össze: az alacsony alapfizetésből és a százalékból, na meg egyes munkakörökben a borravalókból, amelyek így együtt néha igen tekintélyes összegre rúgnak. Az a nyolcvan–száz, vagy valamivel talán több forint azonban, amely a nyelvtudás anyagi elismerése lenne, aligha buzdít több megerőltetésre, fáradságos tanulásra, a szabad idő feláldozására.

Ezen a számításon kellenéi tehát valamilyen okos és célravezető változtatást kitalálni, már csak azért is, mert a jövő követelményei még fokozódnak. Nyilvánvaló, hogy az elkövetkező években egyre több turista látogat majd el Magyarországra, és ezek méltó fogadására minden tekintetben fel kell készülnünk. Ennek a felkészülésnek csak egyik, természetesen nélkülözhetetlen oldala az új, színvonalas szállodák és éttermek építése, a legkülönbözőbb irányú kulturális és szórakozási igények kielégítésének biztosítására. A keretet megfelelő tartalommal ki is kell tölteni. Ez pedig a korszerű, ízléses és tiszta berendezés mellett mindenekfelett annak a szeretetteljes, baráti légkörnek megteremtése, amelyben a vendég jól, helyesebben: otthon érzi magát. De hogyan érezzük magunkat otthonosan, ha a háziakkal nem tudjuk még olyan egyszerű problémáinkat, kívánságainkat megbeszélni?

a Csillaghegyi strandvendéglő 1961-ben Fotó: Budapest Főváros Levéltára / Fortepan

Nem kívánunk lehetetlent. Azt senki sem várhatja, hogy minden ország minden fiának nyelvén beszéljenek a magyar vendéglátóipar dolgozói. Azt is jól tudjuk, hogy vannak nagy nyelvterületek, amelyeken felkopik annak az idegennek az álla, aki a honi nyelven nem képes megértetni magát. Mi azonban kis ország, kis nép vagyunk, idegenforgalmunk gyermekcipőben jár, tehát az effajta luxust nem engedhetjük meg. A külföldiek fogadására nyelté területen is az eddiginél sokkal alaposabban fel kell készülnünk. Megoldásra vár tehát, méghozzá sürgősén, a vendéglátó dolgozók idegen nyelvű képzése, illetve továbbképzése – annak befejezésével a jogos és méltányos ellenszolgáltatás, a megfelelő többletkereset biztosítása. Ki kell mondani, hogy bizonyos kísérleti időn túl első osztályú vagy osztályon felüli üzemben nem kerülhet a vendégekkel kapcsolatban levő munkakörbe olyan dolgozó, aki legalább egy idegen nyelvet középszintű vizsgán el nem sajátított. Az átmeneti időben pedig feltétlenül biztosítani kell, hogy a külföldi forgalom szempontjából számításba jövő szállodákban és éttermekben feltétlenül legyen olyan munkaerő, aki egy világnyelven és valamelyik szomszédunk nyelvén kielégítően beszél. Aki felvilágosítást tud adni azokra az igazán nem túlzottan bonyolult kérdésekre, amelyek az átlagidegenekre jellemzőek és legalábbis képes megmagyarázni, mi rejlik az étlapok titokzatos elnevezései mögött. És aki talán alkalmas arra Is, hogy kiküszöbölje a bosszantó hibákat, amelyek Idegen nyelvű étlapjainkon, feliratainkon napról napra előfordulnak.

1969-től szigorú és messzemenő nyelvi követelményekhez kötik a külkereskedelemben való működést. Helyes és szükséges is ez, hiszen ezen a területen a legcsekélyebb nyelvi tévedés Is súlyos anyagi és erkölcsi következményekkel járhat. A vendéglátás hibáinak kihatásai talán nem ilyen súlyosak. Mégis meg kell tennünk ama régen esedékes lépést előre, itthoniak és látogatók érdekében egyaránt.

Volt egy régi mondás, amely szerint mindenki annyi embernek számít, ahány nyelven beszél. Ez a megállapítás ma fokozottan érvényes. Bármennyire nehezére essék is tehát valakinek pillanatnyilag egy-egy idegen nyelv elsajátítása, utólag nem bánja majd meg a fáradságot. Olyan befektetés ez, amely valóban kamatostul megtérül.

Kemény István (1966. augusztus 27., 1. oldal)

 

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a bittner.levente@mno.hu címre!


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »