Tanulságos történelem

Tanulságos történelem

Szulejmán és utódai célja nem elsősorban a Magyar Királyság, hanem a Nyugat elözönlése volt. Éppúgy, ahogy az iszlám teszi napjainkban, terrorral és migrációval egyaránt. Szigetvár ostromára és Zrínyi Miklós hősi halálának négyszázötvenedik évfordulójára emlékezve a tervezett államközi találkozó a közel-keleti háborúk, a migrációs nyomás és a terrorveszély miatt sajátos értelmezést gerjeszt. A közös magyar–horvát–török főhajtás dühödt vitákra sarkall. Mintha egy rég lezajlott esemény átértelmezéséről lenne szó. Holott a história már csak olyan, hogy az egykori ellenfelek és barátok kezdettől fogva más-más szemszögből közelítenek hozzá. Sose volt egyforma a honvédő magyarok, a hódító oszmánok, az ausztriai, a német birodalmi és a cseh–morva rendek, vagyis a Habsburgok megközelítése, nem szólva a katolikus és a protestáns szemléletről. A közel fél évezredes indulat az újkori népvándorlás miatt föléledt, s egyrészt gazdasági-kulturális, másrészt honféltő érveket generál. Mondhatnánk, a múlthoz ragaszkodás az ország mai érdekeit semmibe véve irracionális, de többről és másról van szó.Az ősrégi Subic família sarja, Nikola Zrinski magyaroknak, horvátoknak egyaránt nemzeti héroszuk. Lehetne az osztrákoké is, hiszen Zrínyi 1529-ben az ostromolt Bécs, török nevén Kizil Elma (aranyalma) védelmének résztvevője volt. Tíz évvel később, Ferdinánd király sugalmazása nyomán a kostajnicai kastélyba szökött Hans Katzianer fővezért megölette, mert a gróf őt és János bátyját a törökhöz átállásra igyekezett rávenni. 1542-ben négyszáz horvát lovassal mentette fel a Pest ostromakor szorult helyzetbe került birodalmi és magyar hadakat. Ekkor nevezték ki Horvátország bánjává. A titulust bőven megszolgálta, hiszen a törököt Somlyónál már abban az évben tönkreverte, miközben maga is súlyos sebet kapott. Ezek után címerbővítésben részesült s a magyar Szent Korona főrendi tagjává vált. Krupa váránál, majd Kostajnicánál fényes győzelmeket aratott, végül az ostromlott Szigetvár fölmentésére sietve Babocsánál aratott diadalt. Erre a bánnak épp a horvát rendek tettek súlyos szemrehányást, mondván: elhanyagolja a nemzeti érdeket. A vita tehát a hányatott sorsú Közép- és Dél-Európában korántsem mai keletű.Miközben a padisah, Törvényhozó Nagy Szulejmán megítélése egységes. A szultán az oszmán dicsőség megtestesülése, s nem csak birodalomépítőként. A muszlimok többre tartják jogtudósként, költőként, műpártolóként, a gazdaság fejlesztőjeként s a félhold legbölcsebb és legméltányosabb személyiségeként. Sok ezer gazelje, vagyis e sajátos versformában írt költeményei a török irodalom gyöngyszemei. Politikáját tekintve azt tette, amit kora összes uralkodója: igyekezett a lehető legszélesebbre tágítani hatalmát és az iszlám befolyását. A vallás akkoriban főképp szellemi fegyver volt, melyet Róma, a terjedő reformáció és annak elágazásai éppúgy tűzzel-vassal próbáltak érvényre juttatni. Ráadásul a Nyugat jó részét akkor sem erkölcsi megfontolások, hanem rövid távú érdekeik és kisszerű ellentéteik motiválták. A kiemelkedő képességű Szulejmánnak könnyű volt a lehetőséget felismerni.Több kevéssé ismert körülmény is a szultán kezére játszott. Szövetséget kötött I. Ferenc francia királlyal, aki pénzt, hajókat, korszerű fegyvereket bocsátott a Porta rendelkezésére. Esztergom 1543. évi ostromakor a támadásban részt vett egy teljes francia tüzérüteg is. Pápai tiltás ellenére gallok, olaszok és a spanyol inkvizíció elöl menekült zsidók segítségével sikerült megteremteni a korszerű török fegyvergyártást. Amit maguk nem voltak képesek előállítani, a franciák a genovai hajóhad segítségével továbbították az elfoglalt égei-tengeri szigetek kikötőibe és Sztambulba.Szulejmán és utódai célja nem elsősorban a Magyar Királyság, hanem a Nyugat elözönlése volt. Éppúgy, ahogy az iszlám teszi napjainkban, terrorral és migrációval egyaránt. S minthogy nem okulunk a történelemből – vagyis folyton belegázolunk ugyanabba a zavaros folyóba –, a védekezés mindinkább megnehezül. Német, francia, brit, olasz, görög, orosz, visegrádi törekvések csatáznak, miközben globális nagyhatalmi érdekekről és a nemzetállam semmibevételéről van szó. Ehhez képest az emlékezés Szigetvár ostromára és Zrínyi halálára – a kegyelet mellett – nem más, mint a résztvevők méltányos s főképp objektív értékelése. Szulejmán, vele harmincezer török is ott vesztette életét, szemben kétezer-nyolcszáz magyarral és horváttal. Hőstettet utóbbiak hajtottak végre, nem a nyomasztó túlerejű oszmánok. Ugyanakkor, ha valóban előkerül a szultán türbéje, az nemcsak magyar- és európai, hanem világszenzáció. Olyan történelmi érték, amely nem elhalványítja, hanem fölragyogtatja a hazájukért életüket áldozók bátorságát.Már-már elfelejtődik, hogy a tervezett kormányközi találkozónak nem csak gazdasági, kulturális vonzata is van. Azt ugyanis senki se vonja kétségbe, hogy a magyarországi török építészet az országot számos műemlékkel gyarapította. Eddig senkinek se szúrt szemet a pécsi dzsámi, az egri minaret, a Rudas fürdő kupolacsarnoka, a budai Várban Abdurrahmán pasa síremléke, a Rondella alatt a török temető, a Jakováli Hasszán bástya és Gül baba türbéje. Musztafa Dzseláládze történetíró históriánk jeles forrása – és nem ő az egyetlen. S ha már a múltról van szó: Báthori Istvántól Forgách Ferenc erdélyi püspök-kancellárig, Bethlen Gáborig és II. Rákóczi Ferencig számos kiválóságunk volt képes a törökkel egyezkedni.A sajtóvitát és az internetes felületeken kavargó nézetkülönbségeket a romos szigetvári mecset felújítása robbantotta ki. Egy négyszázötven éves torony az aktuálpolitika áldozata lett. A visszamenőleges honféltés és a migráció miatt jogos ellenérzés annak ellenére sem csitul, hogy a mecset nem nyeri vissza korábbi funkcióját, tehát nem válik muszlim imahellyé. A botcsinálta hazafiaknak másodlagos, vagy épp közömbös, hogy a nem túl fejlett Szigetvár Zrínyi és Szulejmán közös emlékhelye révén bekapcsolódhatna az idegenforgalomba és munkát adhatna a környékbelieknek.Akárhogy végződik a vita, a történelem nem írható át. Egy műemlék, akár romosan is, tanúja a hősies védekezésnek és a vereségnek. Többek közt ezért emlékezetesek József Attila szavai: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.”W.-Nemessuri Zoltán – A szerző írówww.magyaridok.huTisztelt olvasók!
Legyenek olyan kedvesek és támogassák “lájkukkal” a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin
– Minden “lájk számít, segíti a magazin működését!Köszönettel és barátsággal!www.flagmagazin.hu Tweet

Szigetvár ostromára és Zrínyi Miklós hősi halálának négyszázötvenedik évfordulójára emlékezve a tervezett államközi találkozó a közel-keleti háborúk, a migrációs nyomás és a terrorveszély miatt sajátos értelmezést gerjeszt. A közös magyar–horvát–török főhajtás dühödt vitákra sarkall. Mintha egy rég lezajlott esemény átértelmezéséről lenne szó. Holott a história már csak olyan, hogy az egykori ellenfelek és barátok kezdettől fogva más-más szemszögből közelítenek hozzá. Sose volt egyforma a honvédő magyarok, a hódító oszmánok, az ausztriai, a német birodalmi és a cseh–morva rendek, vagyis a Habsburgok megközelítése, nem szólva a katolikus és a protestáns szemléletről. A közel fél évezredes indulat az újkori népvándorlás miatt föléledt, s egyrészt gazdasági-kulturális, másrészt honféltő érveket generál. Mondhatnánk, a múlthoz ragaszkodás az ország mai érdekeit semmibe véve irracionális, de többről és másról van szó.

Az ősrégi Subic família sarja, Nikola Zrinski magyaroknak, horvátoknak egyaránt nemzeti héroszuk. Lehetne az osztrákoké is, hiszen Zrínyi 1529-ben az ostromolt Bécs, török nevén Kizil Elma (aranyalma) védelmének résztvevője volt. Tíz évvel később, Ferdinánd király sugalmazása nyomán a kostajnicai kastélyba szökött Hans Katzianer fővezért megölette, mert a gróf őt és János bátyját a törökhöz átállásra igyekezett rávenni. 1542-ben négyszáz horvát lovassal mentette fel a Pest ostromakor szorult helyzetbe került birodalmi és magyar hadakat. Ekkor nevezték ki Horvátország bánjává. A titulust bőven megszolgálta, hiszen a törököt Somlyónál már abban az évben tönkreverte, miközben maga is súlyos sebet kapott. Ezek után címerbővítésben részesült s a magyar Szent Korona főrendi tagjává vált. Krupa váránál, majd Kostajnicánál fényes győzelmeket aratott, végül az ostromlott Szigetvár fölmentésére sietve Babocsánál aratott diadalt. Erre a bánnak épp a horvát rendek tettek súlyos szemrehányást, mondván: elhanyagolja a nemzeti érdeket. A vita tehát a hányatott sorsú Közép- és Dél-Európában korántsem mai keletű.

Miközben a padisah, Törvényhozó Nagy Szulejmán megítélése egységes. A szultán az oszmán dicsőség megtestesülése, s nem csak birodalomépítőként. A muszlimok többre tartják jogtudósként, költőként, műpártolóként, a gazdaság fejlesztőjeként s a félhold legbölcsebb és legméltányosabb személyiségeként. Sok ezer gazelje, vagyis e sajátos versformában írt költeményei a török irodalom gyöngyszemei. Politikáját tekintve azt tette, amit kora összes uralkodója: igyekezett a lehető legszélesebbre tágítani hatalmát és az iszlám befolyását. A vallás akkoriban főképp szellemi fegyver volt, melyet Róma, a terjedő reformáció és annak elágazásai éppúgy tűzzel-vassal próbáltak érvényre juttatni. Ráadásul a Nyugat jó részét akkor sem erkölcsi megfontolások, hanem rövid távú érdekeik és kisszerű ellentéteik motiválták. A kiemelkedő képességű Szulejmánnak könnyű volt a lehetőséget felismerni.

Több kevéssé ismert körülmény is a szultán kezére játszott. Szövetséget kötött I. Ferenc francia királlyal, aki pénzt, hajókat, korszerű fegyvereket bocsátott a Porta rendelkezésére. Esztergom 1543. évi ostromakor a támadásban részt vett egy teljes francia tüzérüteg is. Pápai tiltás ellenére gallok, olaszok és a spanyol inkvizíció elöl menekült zsidók segítségével sikerült megteremteni a korszerű török fegyvergyártást. Amit maguk nem voltak képesek előállítani, a franciák a genovai hajóhad segítségével továbbították az elfoglalt égei-tengeri szigetek kikötőibe és Sztambulba.

Szulejmán és utódai célja nem elsősorban a Magyar Királyság, hanem a Nyugat elözönlése volt. Éppúgy, ahogy az iszlám teszi napjainkban, terrorral és migrációval egyaránt. S minthogy nem okulunk a történelemből – vagyis folyton belegázolunk ugyanabba a zavaros folyóba –, a védekezés mindinkább megnehezül. Német, francia, brit, olasz, görög, orosz, visegrádi törekvések csatáznak, miközben globális nagyhatalmi érdekekről és a nemzetállam semmibevételéről van szó. Ehhez képest az emlékezés Szigetvár ostromára és Zrínyi halálára – a kegyelet mellett – nem más, mint a résztvevők méltányos s főképp objektív értékelése. Szulejmán, vele harmincezer török is ott vesztette életét, szemben kétezer-nyolcszáz magyarral és horváttal. Hőstettet utóbbiak hajtottak végre, nem a nyomasztó túlerejű oszmánok. Ugyanakkor, ha valóban előkerül a szultán türbéje, az nemcsak magyar- és európai, hanem világszenzáció. Olyan történelmi érték, amely nem elhalványítja, hanem fölragyogtatja a hazájukért életüket áldozók bátorságát.

Már-már elfelejtődik, hogy a tervezett kormányközi találkozónak nem csak gazdasági, kulturális vonzata is van. Azt ugyanis senki se vonja kétségbe, hogy a magyarországi török építészet az országot számos műemlékkel gyarapította. Eddig senkinek se szúrt szemet a pécsi dzsámi, az egri minaret, a Rudas fürdő kupolacsarnoka, a budai Várban Abdurrahmán pasa síremléke, a Rondella alatt a török temető, a Jakováli Hasszán bástya és Gül baba türbéje. Musztafa Dzseláládze történetíró históriánk jeles forrása – és nem ő az egyetlen. S ha már a múltról van szó: Báthori Istvántól Forgách Ferenc erdélyi püspök-kancellárig, Bethlen Gáborig és II. Rákóczi Ferencig számos kiválóságunk volt képes a törökkel egyezkedni.

A sajtóvitát és az internetes felületeken kavargó nézetkülönbségeket a romos szigetvári mecset felújítása robbantotta ki. Egy négyszázötven éves torony az aktuálpolitika áldozata lett. A visszamenőleges honféltés és a migráció miatt jogos ellenérzés annak ellenére sem csitul, hogy a mecset nem nyeri vissza korábbi funkcióját, tehát nem válik muszlim imahellyé. A botcsinálta hazafiaknak másodlagos, vagy épp közömbös, hogy a nem túl fejlett Szigetvár Zrínyi és Szulejmán közös emlékhelye révén bekapcsolódhatna az idegenforgalomba és munkát adhatna a környékbelieknek.

Akárhogy végződik a vita, a történelem nem írható át. Egy műemlék, akár romosan is, tanúja a hősies védekezésnek és a vereségnek. Többek közt ezért emlékezetesek József Attila szavai: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.”

W.-Nemessuri Zoltán – A szerző író

www.magyaridok.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »