Támogatja-e még Palesztinát a nemzeti tábor?

A magyar nemzeti radikalizmusnak mindig is egy érdekes – és nem is feltétlenül szükségszerű – ám rendkívül büszkén vállalt pontját képezte a Közel-Kelet és azon belül is az izraeli–palesztin konfliktus iránti felfokozott érdeklődés és a palesztinok, tágabb értelemben pedig az arabság ügye melletti kiállás. Ezt alapjaiban rengette meg a migrációs válság, melynek nyomán a magyar polgárok szemében az arabok romantikus ellenállóból napok alatt váltak potenciális terroristává. De mi lesz így a nemzeti oldal egyik mítoszával és az eddig büszkén felvállalt palesztin-üggyel?

Az alábbi írás nem vonja kétségbe, hogy a cionizmus egy szélsőséges, soviniszta eszme, mely áthatja Izrael politikáját, mérhetetlen szenvedést okozva emberek millióinak. Tényekkel nehéz vitázni. Ezen írás egy gondolatkísérlet arra, hogy egy gondolkodásmód sajátosságaira, annak racionális, vagy irracionális elemeire és azok változásaira mutasson rá.

A palesztinok melletti kiállás emberiességi kérdés, a palesztinok ugyanúgy elveszítették hazájukat, mint a magyarok 1920-ban, az arabok büszkén kiállnak a gyarmatosítás ellen – csak hogy párat említsünk azokból a véleményekből, melyek a magukat magyar nemzeti radikálisoknak vallók szájából egészen 2015-ig gyakran hallhattunk a Közel-Kelet eseményeit illetően.
 
Magyarországon ez teljesen természetesnek tűnt – annak ellenére, hogy az arabság iránti szimpátia általánosságban nem tekinthető egy nemzeti radikális sajátosságnak: Európa számos országában sokkal inkább a politikai radikális baloldal sajátja az Izrael-barát jobboldallal szemben. Meg kell jegyezni, hogy a kilencvenes évekig Magyarországon sem volt „lejátszott meccs”, hogy „a jó magyar embernek” mit is kell gondolnia a kérdésről. Noha a szocialista országok általánosan arabbarát politikát folytattak, a rendszerváltás után a politika inkább Izraelt kezdte favorizálni, az addig kormánypártinak tartott palesztinbarátság pedig az ellenzék ügye lett. A kétezres évekre a nemzeti radikális szubkultúra és később a nemzeti politika már alapelemként emelte be a palesztinok (és az arabok) sorsa iránti érzékenységet diskurzusába. 
Nemzeti sorsközösség, vagy puszta anticionizmus?
Ha egy pillantást vetünk a kétezres évek Európájának nemzeti, jobboldali radikális mozgalmaira, érdekes mozgást mutat az „arabbarátság” helyzete. Nyugat-Európában, felismerve a no-go zónákban élő, integrálatlan, sokszor bűnöző életmódot folytató, közel-keleti eredetű, a befogadó állam iránti lojalitással abszolút nem rendelkező rétegek jelentette veszélyt, a nemzeti radikális pártok egyre inkább egy iszlámellenes alapállást vettek fel. Ezzel együtt pedig a korábban sokszor hangosan Izrael-ellenes politikusok gyors „megtérésének” lehettünk tanúi. Noha a magyar nemzeti radikális közvélemény ismerte a nyugat-európai bevándorlókérdést és elismerte annak problémás voltát, egyfajta különbségtétel jellemezte: a nyugati bevándorlókat nem azonosította a Közel-Kelet népességével vagy annak kultúrájával. A lelkes cionistává váló francia, vagy éppen holland politikusokat a magyar nemzeti oldal erős gyanakvással kezelte.
 
Magyarországon ezzel egy időben kialakult egy vitathatatlan szimpátia az arabság iránt, amit Irak 2003-as amerikai inváziója, vagy a kétségtelenül jogsértő, Gáza elleni izraeli csapások és blokádok tovább erősítettek. Az arabok a magyar nemzetiek szemében büszke, kultúrájukért kiálló, a nyugati gyarmatosítással és a liberalizmussal dacoló harcosokként jelentek meg, akiknek léte ugyanúgy fenyegetett, mint a magyarságé. A párhuzamot tovább erősítette az Európai Unióból való kiábrándulás, valamint a nyugatról jövő, hangos Izrael melletti propaganda, mely a néplélekben hamar összekapcsolódott.
 
Egyesek ezt egyfajta „közép-európai jelenségként” kezelték, holott más térségbeli országokban, például Bulgáriában a nemzeti oldal sokkal inkább iszlám-, vagy arabellenes volt és megértést mutatott a cionizmus irányába. Magyarországon azonban az iszlám nem volt kézzelfogható valóság, annál inkább jelen volt egy olyan politikai réteg, mely (nem túl taktikus módon) Izrael-barátságát és a cionizmus iránti rokonszenvét mintegy „árukapcsolással”, csomagban kínálta a magyar nemzeti szimbolika, vagy általában a magyarság iránti beteges megvetésével, még jobban ráerősítve ezzel arra a reflexre, hogy arabnak, magyarnak egy a sorsa.
 
Innentől a nemzeti radikális tábor szinte minden tagja megtalálta annak okát, miért fontos számunkra a palesztin-ügy: akik számára a magyar nemzettudat volt meghatározó, azok az arabságban, mint nemzeti büszkeségében megalázott, megszállt nemzetként találták meg a társat. A keresztény, konzervatív körök az Amerika–Izrael–nyugat–liberalizmus-tengellyel szemben, mint a hagyományok és a vallás melletti kiállás jelképét látták az arabság küzdelmében. A „hétköznapi SZDSZ-ességtől” viszolygók pedig az anticionista kiállás hőseit tisztelhették az arabokban.
A keleti nyitás
A nemzeti radikális oldalon megjelenő igény a keleti nyitásra, majd annak a kormány általi „lenyúlását” követő retorikai kivitelezése alighanem egy aranykorát hozta el a muszlimbarátságnak Magyarországon. Az iszlám országok értékeit olyan rétegek kezdték hirtelen felfedezni, akik korábban határozottan elzárkóztak bármitől, aminek származási helyeként a Lajtától keletre eső földrajzi egység volt feltüntetve. Ez további löketet adott nem csak az arabság, de más, túlnyomórészt muszlim nemzet iránti szimpátiának. Itt kell megjegyezni, hogy ezzel egy időben a nemzetközi színtéren gyorsan feltörő Törökország maga is épp egy keleti nyitást hajtott végre és radikálisan anticionista húrokat kezdett el pengetni. A török–magyar kapcsolatok javítását zászlajukra tűzők pedig még egy hangsúlyos indokot kaptak arra, hogy az arab-ügy mellé álljanak.
És akkor elindultak a migránsok…
A 2015-ben meginduló migránsválság alapjaiban bolygatta meg ezt a rendszert. A hazánkra ezrével zúduló, törvényt és általában a minimális emberi normákat sem tisztelő migránscsoportok a Közel-Kelet legsötétebb arcát mutatták meg Magyarországnak. Noha a nemzeti oldal – szemben a jobbközép, vagy baloldali megközelítésekkel – nagy érdeklődéssel fordult éppen azon problémák felé, melyek a migrációt okozták, gondolva itt bizonyos földrajzi területek túlnépesedésére, vagy akár országok politikai és gazdasági gyarmatosítására a nyugat által, mégis megdöbbenéssel látta, hogy amiről éveken keresztül csak jóslatokat lehetett hallani, az most valóra vált. A nyugati no-go zónákról hallott történetek egy csapásra fenyegető valóságként jelentek meg a magyar közbeszédben. 
 
Mindezt tetézte az ISIS megjelenése és az iszlámmal való szándékos összemosása, mely mind a muszlimok, mind a keresztények között „jól” sikerült. Nem utolsó sorban pedig a nyugat-európai városokban elkövetett terrorcselekmények, melyeket a média hatalmas figyelemmel övezett és még akkor is az európai kultúra elleni támadásként állított be, ha egyébként olyanokat irányoztak, akik maguk is az európai értékek gyűlölői voltak (Charlie Hebdo-ügy). Ez pedig egy sor további kérdést vet fel…
A XXI. század európai értékei a sör, a szalonna és a miniszoknya?
A migráció jelentette kihívás ugyanis felélesztette a magyar nemzeti öntudat egyik alappillérét képező „mi vagyunk Európa védői” érzést és az évekig kelet felé kacsingató, Nyugat-Európától elforduló nemzeti radikális szavazótábor egy részét is az európai értékek lelkes propagálóivá tette. Csakhogy a jelenkori Európából fájóan hiányoznak a valódi értékek. Míg Magyarországon az emberek jelentős része a mai napig a kereszténységet, vagy az antik görög és római szellemiséget tartja annak, a nyugati politika és a média sokkal inkább a deviánsok jogait, vagy a szexuális szabadosságot kívánja összeurópai „értékként” beállítani. 
 
Ez a magyar társadalomban egy egyre láthatóbb meghasonlottságot eredményez, amelyet az internetes kommentek híven mutatnak: egyes, magukat nemzeti radikálisként azonosítók lelkesen ostorozzák a muszlim bevándorlókat, amiért azok nem keresztények és  amiért nem akarnak beilleszkedni (ezek a tipikus közép-európai konzervatív elvárások, melyekért nyugaton azonnali lefasisztázás járna) és amiért nem tisztelik a nőket, vagy a szólásszabadságot (ezek tipikus nyugati, liberális jelszavak, melyek megvalósulásától egyébként Európa is igen távol áll). 
 
Így az az érdekes folyamat figyelhető meg, hogy míg a nemzeti tábor korábban konzervatív alapon támogatta az arabok, vagy a palesztinok ügyét, ma egyre inkább terjed liberális alapon való támadásuk, mely egyelőre még bizarr keveredést mutat a régi, konzervatív világképpel. Elképzelhető azonban, hogy éppen a migránskrízis lehet a katalizátora egy újabb nyugatpárti fellángolásnak Magyarországon, mely segíthet olyan, liberális eszmék betörésének, melyek eddig a magyar társadalomban nem találtak kedvező visszhangra. Ha ez így volna – remélhetően nincs így – az akár a belpolitika terén is merőben új viszonyokat eredményezne.
Úgy kell a palesztinoknak vs. Izrael embertelen
A fenti jelenség sajátosan hat vissza a Közel-Keletről alkotott képre. A minap egy olyan felvétel borzolta a kedélyeket, melyen egy izraeli katona közvetlen közelről agyonlő egy földön fekvő, védtelen palesztin férfit. Ez a cselekmény a világ nagyjából bármely országának törvénykezése szerint közönséges gyilkosság. A fenti körülmények ismeretében pedig magabiztosan kijelenthető, hogy a magyar nemzeti radikális oldalakon alapvetően minden komment az izraeli politikát és hadsereget kárhoztatta volna – 2015-ig. 
 
Mostanra azonban egyre gyakoribbá válnak azok a vélemények, melyek egy párhuzamot húzva az európai merényletek és a közel-keleti helyzet közé, Izraelnek adnak igazat. Ezek a vélemények már nem tesznek különbséget a nyugati bevándorlók és a Közel-Keleten élők közé, hanem a palesztin szabadságért küzdő fiatalokat is a törvényes rend ellen fellépő, kvázi terroristaként azonosítanak. Ezzel pedig alapvetően mennek szembe mindazzal, amit a kérdésben a nemzeti radikális oldal az elmúlt húsz évben képviselt.
 
Persze a fenti következtetések mind csak azon a tényen alapulnak, hogy az ominózus arab- illetve iszlámellenes kijelentések főleg nemzeti radikális fórumokon hangzottak el. Nem tudni azonban, hogy a nehezen azonosítható kommentelők milyen háttérrel rendelkeznek? „Régi motorosok-e”, avagy csak a radikális tábor nagy növekedésével érkezett „újoncok”, akik nem annyira elvi, ideológiai kérdések, sokkal inkább a más pártokból való kiábrándultság okán érkeztek. Nem tudni azt sem, hogy leképzik-e, és ha igen, akkor mennyire képzik le a közvélekedést, vagy mindössze egy hangos kisebbségként működnek-e?
Mit üzen ez a nemzeti radikális politikusoknak?
Az arabsággal szemben hirtelen felcsapó ellenszenv, illetve a Magyarországon nem igazán létező iszlamofóbia egyes elemeinek (hiszen hazánk esetében valódi iszlamofóbiáról nem lehet beszélni), valamint az Izraellel vállalt szimpátia (eddig szórványos) megjelenése jelenleg egy nagy, és hatásait tekintve talán még fel sem mért kérdőjelként lebeg a nemzeti radikalizmus feje fölött. Ami egyelőre látható, az az eddigi pontról való elmozdulás, a lehetséges következmények számbavételéhez azonban, mint az előző bekezdésben láthattuk, még túl sok a kérdőjel.
 
A jelenséggel azonban alighanem számolni kell még. Kérdés az, hogy az iszlamofóbia egy rövidtávú jelenség-e Magyarországon, mely a bevándorlás és az iszlám médiabeli összemosásából fakad? Változhat-e mindez akkor, ha Európát a jövőben esetleg egy fekete-afrikai, vallására nézve keresztény bevándorló tömeg éri el, nem kisebb problémát okozva a mostaninál? A bevándorlással szembeni ellenérzések megmaradnak a jelenleg domináns, konzervatív szemléleti alapon, vagy egy liberális eltolódás kap-e majd hangsúlyt, átformálva a közgondolkodás egészét? Praktikusan, a magyar néplélek megmarad a keresztény Európa védőinek képénél, vagy a liberális Európa védőjévé kíván-e majd lenni? (Ismét szőnyeg alá söpörve a kérdést, hogy Európa erre a fajta magyar virtusra igényt tart-e, esetleg megjutalmazza-e valamivel, vagy továbbra is bűnbakként használja Magyarországot).
 
Nem utolsósorban pedig mit reagálhatnak erre a politikusok? Tekintélyüknél fogva megpróbálnak hatni a közbeszédre, akár erőteljesen formálva a keletről, vagy az iszlámról alkotott diskurzust, vagy alávetik magukat a nyugati eredetű, liberális iszlámellenességnek, beolvadva a ma már szinte semmilyen értékalappal nem rendelkező, szociális demagógiából élő radikális erők közé? Esetleg egy olyan állapot jön létre, mint Lengyelországban, vagy Bulgáriában, ahol a konzervatív és sokszor nyugatkritikus szemlélet ellenére senkinek sem jut eszébe párhuzamokat húzni az arab sorssal? Ez a megközelítés például, mint láttuk, a magyar környezetben elsőre szokatlan lehet, ám nem példa nélküli.
 

Ön például támogatja Palesztinát?

 


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »

Hírek

Legújabb hírek