Szüntelenül kérjétek az Atyát

Évközi 29. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 18,1–8)

„Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik.
Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”
(Lk 18,8)

Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus nagyon bátor mind tanításában, a példabeszédek, hasonlatok használatakor, mind kapcsolataiban. Bátor, mert ismeri az Atyát. Ezért nem fél Őt olyan, mindenki számára ismert emberi helyzetekben, magatartásformákban bemutatni, melyek akár negatív megközelítésnek is tűnhetnek, mint amit az igazságtalan bíró magatartása szimbolizál.

Minden bizonnyal sokszor hallotta a választott nép körében a tőlünk sem idegen panaszokat: mikor hallgat meg az Isten? Miért nem hallgat meg az Isten? Miért nem törődik az övéivel? Meddig vár még, hogy beteljesítse ígéretét, szövetségét népével kapcsolatban? Isten Fiaként különösen fájdalmas lehetett számára ez az Istent nem jól ismerő vádaskodás. Hisz az Isten valóságosan jelen volt népe életében, közel jött az emberhez, találkozni akart vele.

Jézus Krisztus személyében minden kérés, óhaj, vágyakozás beteljesedett, mégis szembesülnie kellett azzal, hogy a meghívottak nem értik az Atyát, az Ő szándékát, szeretetét. Döbbenetes fölismerés, hogy Jézus ezzel együtt is biztat a meg nem szűnő imára, a kérésre, az ima egyik formájának a megélésére. Még akkor is, ha emellett sokszor elgyengül a hála, a dicséret, az engesztelés imádsága.

Az imádság mindig két személy kapcsolatán alapul. Ha imádkozom, ez már önmagában feltételezi, hogy bízom a másikban, az ő jóságában, elfogadásában. Az ima a hit aktusa: a bizalom kifejezése, döntés, állhatatosság egészen önmagam elveszítéséig.

Amikor kérem Istent, vele töltöm az időt. Minél kitartóbban kérem, annál inkább lesz módom megismerni és hozzá közelebb kerülni. A kitartó kérés hívő imádsággá alakul, ahol létrejön a bizalmi kapcsolat a Mennyei Atyával, akit egyre jobban megismerek, megismerem szíve szándékát. S mert megismerem, esélyem van, hogy megszeressem. Akit pedig szeretek, arra hallgatok, képes vagyok meghallani, megérteni a kérését és teljesíteni azt, miközben fölismerem a saját kezdeti kérésem korlátait. Így az imában, kiemelten a kérő imában, az együttlét miatt formálódom is, mely már önmagában gyümölcsöt jelent.

Az ima nem az ember kezdeményezése, nem az ő műve, cselekvése, hanem elsődlegesen Istené. A Katolikus Egyház Katekizmusa így fogalmaz a szamariai asszony példája nyomán (vö. Jn 4, 1–42): „Az imádság, akár tudjuk, akár nem, Isten szomjúságának és a mi Isten utáni szomjúságunknak a találkozása. Isten szomjazik arra, hogy mi szomjazzuk őt.” (KEK 2560.)

Erre utal, hogy az ima végén mondott „Ámen” szó, melynek a jelentése „úgy legyen”, és a „hiszek” szó héber megfelelője ugyanabból a tőből erednek. Az imádság végén kimondjuk, hogy hiszünk Jézus Atyjában, az Ő jóságában. Nem a mi akaratunk, elképzelésünk szerint, hanem az Ő akarata szerint. Hiszünk az Atyában, aki a saját Fiát adta értünk. Hiszünk a meghívásában és ráhagyatkozunk, mert Ő az, aki életet adott nekünk. Hogyne adna hát meg mindent, ami a javunkat szolgálja? Hiszen: „Fiam, mindenem a Tiéd.” (vö. Lk 15, 31).

Azzal, hogy az Atyánál időzök, van lehetőségem megismerni az akaratát. Van lehetőségem megszeretni Őt, s ezzel megtenni azt, amit kér, az üdvösségemért. Az ima azt jelenti, hogy rábízom magam arra, akit szeretek, s aki szeret.

Udvardy György/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »