Szoros emberfogás

Szoros emberfogás

Besúgók, spiclik, ügynökök. Mindenütt jelen voltak. S ma vajon mi a helyzet?

(vese)

Minél többet olvasok a témáról – most épp az Udavacstvo (Besúgás) című, szlovák nyelvű antológiát –, annál inkább úgy tűnik: a kommunista Csehszlovákia a besúgók országa volt. Bár e tekintetben nyilván nem érte utol az NDK-t, ahol a Stasi a nyolcvanas években 97 ezer embert foglalkoztatott, és további 173 ezren dolgoztak neki külsősként.

Az egykori keletnémet ellenzék emblematikus alakjának, Sascha Andersonnak kulcscsomóval verték a veséjét, mielőtt beleegyezett volna, hogy a titkosrendőrség ügynöke lesz.

Nádas Péter írja egy esszéjében (Szegény, szegény Sascha Andersonunk), hogy amíg nem kerülünk hasonló helyzetbe, addig nem tudjuk megmondani, mi hogyan viselkednénk. Persze sokunkban él az a romantikus elképzelés, hogy jobb hősként meghalni, mint erkölcsi hullaként élni tovább, írja Nádas, de ahelyett, hogy seggfejnek neveznénk mindenkit, aki együttműködött az állambiztonsággal, inkább nézzünk tükörbe, és vizsgáljuk meg, morális ítéleteink visszaigazolhatók-e saját életünkkel, a besúgókat pedig bízzuk saját lelkiismeretükre – és örüljünk neki, hogy a mi vesénket még senki sem verte le kulcscsomóval.

Ennek éppenséggel örülök, de nem ezt nevezik erkölcsi relativizmusnak?

(legenda)

Keddenként műsort vezetek a felvidéki Pátria Rádióban. Legutóbb Takács Tibor történésszel készítettem interjút, aki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytatott kutatásai alapján Szoros emberfogás címmel írt könyvet a futball és a kommunista állambiztonság kapcsolatáról. Tényeket közöl. Elmondja, hogy akadt olyan beszervezett futballista (Novák Dezső), aki arra kérte megbízóit, „segítsék elő a válogatott keretbe való bekerülését”, s volt olyan világbajnoki selejtező (1969 májusában: Magyarország–Csehszlovákia 2:0), amely előtt az állambiztonságiak azért találkoztak Sós Károly szövetségi kapitánnyal, hogy elbeszélgessenek vele a csapat-összeállításról – vagy ahogy a belső elhárítás 2/b alosztálynak a magyar labdarúgás operatív helyzetéről írott jelentésében szerepel, „segítsenek neki megoldani válogatási gondjait”.

A könyvből kiderül az is, hogy a legendás rádióriporter, Szepesi György, aki az Aranycsapat „tizenkettedik játékosaként” él a magyar nemzet kulturális emlékezetében, egy 1958. május 21-i keltezésű, „Galambos” fedőnéven írt jelentésében arra vonatkozó javaslatot tett megbízóinak, „hogyan lehetne szétzúzni a Puskás–Kocsis-legendát”.

(felsikolt)

A spiclik mindenütt jelen voltak. Besúgók füleltek a kocsmákban és a vasúti restikben, besúgók hallgatóztak a totózókban, és besúgók nyújtogatták a nyakukat a futballtribünökön.

Az állambiztonságot minden érdekelte. Minden pletyka, minden szóbeszéd. Tudni akarták, ki kivel találkozik, ki kivel beszél (és miről), ki kivel csalja a házastársát.

Annak idején az államvédelmisek még elvegyültek a Fradi-táborban, hogy kitapasztalják a közhangulatot, s beazonosítsák a hangadókat. A mai megfigyelési apparátus láttán alighanem felsikoltanának a gyönyörűségtől. Terepmunkára nincs szükség: a stadionok bekamerázva, a szurkolói kártyához meg kell adni a személyes adatokat, bónuszként pedig ott a vénaszkenner; s a terrorizmus elleni harcra hivatkozva éppen törvénybe foglalják a telefonlehallgatás jogát és az elektronikus levelekhez hozzáférés lehetőségét is.

(kendermag)

Gál Éva írja Lejáratás és bomlasztás című könyvében, hogy a Kádár-korszakban az államvédelmi szervek elsősorban a véleményformáló réteget igyekeztek ellenőrzésük alá vonni, tudósokat, tanárokat, művészeket, újságírókat. Akit nem tudtak beszervezni, arról manipulatív szándékkal hamis információkat terjesztettek el, aláásták erkölcsi hitelét, társadalmilag ellehetetlenítették.

A szerző Szalai Sándor szociológiaprofesszor példáját említi: a titkosrendőrség nem talált rajta fogást, ezért értelmiségi körökben elhintették azt a hamis információt, hogy Szalai besúgó, s onnantól kezdve barátai részéről is a gyanakvás és a bizalmatlanság légköre vette körül.

A módszer ma is létezik. Karaktergyilkosságnak hívják. A különbség csak annyi, hogy ma már nem titokban, operatív eszközökkel végzik, hanem nyilvánosan, főműsoridőben, alkalmasint bérleti díjról vagy kendermagfogyasztásról kérdezősködve – s mindezt oknyomozó riportnak álcázva.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »