Szoborgörgetés

Wallaroffy Sándort nagyon szerették a szobrásznövendékek. Ezen nincs semmi csodálnivaló, mert a tanár úr a szó minden értelmében színes egyéniség volt. Furcsa kis kecskeszakállát mindig bepödörte, kopasz fejbúbját lila katonai sapkával takarta el, szemei pedig folyamatosan mosolyogtak ugyan, de olyan mélyen ültek, hogy első ránézésre el sem lehetett dönteni, milyen szí­nűek. Az mondjuk rögtön látszott rajtuk, hogy sötétek. Wallaroffy Sándorról senki sem tudta megmondani, hány éves lehet. Negyventől hetvenig szórtak a tippek. Ez persze teljesen lényegtelen adat volt diákjai számára, mert amikor a tanár úr nagy lendülettel belibbent a szobrászképző ódon termeibe, még a koravén buzgó­mócsingok és az önjelölt zsenik is elhallgattak, nehogy lemaradjanak Wallaroffy Sándor egyetlen poénjáról.

Egy diák volt csak, aki nem szerette a tanár urat, Szabak Péter. Mégpedig azért, mert Wallaroffy Sándor egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy gúnyolódjon Benedek Artúron, a szobrászképző korábbi mesterén. Benedek professzor ugyanis azt vallotta, hogy az a jó szobor, amit ha legurítanak egy dombról, nem törik le róla semmi. Ha pedig letört valami, az a mester szerint nem volt baj, hiszen ha már egy ilyen kis megpróbáltatástól leválik, akkor egész egyszerűen nem lehet az elkészült mű része. Akkor csak vadhajtás volt, amire úgysincs szüksége senkinek.

Wallaroffy Sándor egészen más iskolát képviselt. Szerinte már a kizárólag egy anyagból készült kompozíció is idejétmúlt, avítt. Összetett hely lett a világunk, és ezt összetett kompozícióknak kell tükrözniük. Ha egy szobor egyfajta anyagból készül, az tulajdonképpen nem más, mint sírkő – hangoztatta. Ezen mindig nagyot nevettek a diákjai, ő pedig a pillanatnyi sikert kihasználandó hozzátette: azért jó a szobrászoknak, mert ha a világ nem érti meg az alkotásaikat, attól még nem kell éhen halniuk, nyugodtan elmehetnek sírkövesnek. Éppen ezért Benedek mester a nyugdíjazása után minden évben megrendezte az őszi szoborgörgető karnevált. Ilyenkor zeneszó és tánc kíséretében külön erre az alkalomra készült alkotásokat görgettek le egy dombról, amelynek valójában senki sem tudja az eredetét. Állítólag utolsó aktív évében maga Benedek mester hordatta össze a halmot, hogy azon pedagógiai szempontú szoborgörgetéseket tartson a diákjainak. Rosszakarói azt suttogták, hogy ez lett volna a professzor szerint a vizsgahelyszín. Minél kevesebb törmelék hullik le a szoborról, annál magasabb osztályzatot kap a tanuló.

Wallaroffy Sándor ennek a paródiáját rendezte meg a karneválokon. Osztályozás pedig természetesen nem volt – tánc volt helyette. Táncoltak a diákok, táncolt Wallaroffy Sándor tanár úr, és táncot jártak a szobrászképző udvarán a félresikerült vagy elégtelen vizsgaművek árnyai is. Ez utóbbiakat elrettentésül, negatív példának hagyták kint. A diákok pedig jöttek, görgettek. Többen is legurították Benedek mester kifaragott mellszobrát. Hogy biztosan darabokra törjön, még bele is rúgtak az indításnál. Műveik széthullásának zajánál csak kárörvendő nevetésük volt hangosabb.

Mindenki meglepődött, hogy Szabak Péter is benevezett, egy tökéletesre faragott kőbagollyal. Összeszorított szárnyakkal, csiszolatlanul állt a talapzaton. Egy porszem nem vált le róla, amikor végiggurult a dombon. Csönd lett, mikor az összetört torzók romjai közé gördülve végre megállt.

Szabak Péter a hóna alá kapta a baglyot, és elindult vele haza. A kapuból azonban még visszafordult, és elmondta, hogy a szobrot Benedek mester sírjára készítette.

A karnevál azonnal véget ért.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »