Szoborállítás helyett vitázni kellene

Szoborállítás helyett vitázni kellene

A politika harci eszközt csinál a történelmi emlékezésből, pedig ennyi erővel képes lenne a konfliktusok elsimítására is – véli Hatos Pál történész, a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának dékánja. Szerinte ideje volna elfogadnunk, hogy többféle történelmi emlékezet létezik Magyarországon. A történész most jelentetett meg monográfiát Ravasz Lászlóról, aki gondolkodóként és egyházszervezőként nagy hatást gyakorolt a magyar protestáns és konzervatív hagyományra, miközben a zsidótörvények elkötelezett támogatója volt. Ma egyesek az erényeiről, mások a hibáiról nem akarnak tudomást venni. Pedig Hatos szerint az lenne a legjobb szoborállítás, ha végre lefolytatnánk az ehhez hasonló vitákat.

– Sok ellentmondásos figura van a magyar XX. század történetében, akivel még érdemes lett volna foglalkozni. Miért éppen Ravasz László?

– Mert kivételes intellektus. Nagy hatású alakja a magyar protestáns kultúrának és a konzervatív szellemi hagyománynak. A rádióprédikációi hetente egymillió embert mozgattak meg. Gazdag és jól dokumentált életpályája van. Igazi magyar sors, tele fényekkel és árnyékokkal. Mégsem született róla eddig monográfia. Csak végletekben tudunk beszélni róla; vagy „református szentként” mennybe meneszti az egyháza, vagy elintézik, mint az antiszemita törvénykezés egyik kezdeményezőjét és képviselőjét. Örök magyar betegség, hogy pártokra szakadunk, és nem tudjuk az őseinket esendő embereknek látni, akik bizonyos kérdésekben előremutató hagyományt képviselnek, de más kérdésekben akár végzetesen is tévedtek.

– Az elmúlt pár év szoborállítási láza sem ebbe az irányba mutat. Hóman Bálint is ellentmondásos alak. Mégsem az esendőségéről folyt a vita, hanem arról, hogy hol legyen a szobra.

– Szerintem az a legjobb szoborállítás, ha vitatkozunk egy életműről. Szobrokat azért sem kell állítani, mert a fiatal nemzedék nem tudja őket értelmezni, és nem is érdeklődik irántuk. Köztereink tele vannak szobrokkal, de alig megy valaki a közelükbe.

– Akkor egy Hóman-szobor kinek jó?

– Nem tudom. A kiváló tudósnak bizonyára nem. Az ember és a politikus pedig sok gyarlósággal küzdött, amit aligha érdemes, hogy egy szobor talapzatára ráírjunk. Apró adalék, amiről kevesen tudnak: a Károlyi-forradalom idején, 1918 őszén Hóman is úgy gondolta, hogy a régi konzervatív bálványokat le kell dönteni. A Károlyi Mihály vezette forradalomról írt lelkes brosúra példányait később az Országos Gyűjteményi Egyetem vezetőjeként gondosan begyűjtötte, hogy ne maradjon semmi nyoma „megbicsaklásának”. Ilyet nem egy bátor ember, hanem egy karrierista tesz.

– Ravasz Lászlóról mondhatunk ilyet?

– Ő a tisztségeit, egyetemi tanárságát, püspökségét választásokon nyerte el. Nagy ambíciói voltak, de nem volt karrierista. Belement a küzdelmekbe és megnyerte őket, mert tudta, hogy hivatása van. De amikor kellett, vissza tudott vonulni. Amikor Rákosi megzsarolta, börtönnel fenyegette, lemondott. Ő úgy fogalmazta meg, hogy „inkább okos voltam, mint erős”.

– Visszavonulhatott volna akkor is, amikor kiderült számára, hogy mi lett a sorsa a deportált magyar zsidóknak. Miért nem tette meg?

– Úgy gondolta akkor, hogy ez anarchiához vezetne. A Horthy-korszakban az egyházi vezetők erős közjogi méltóságok voltak. Nem tudott ettől eltekinteni. Még a vészkorszak idején is dolgoztak benne az előítéletek is; a végveszedelembe vetett zsidóságnak a szemére hányta, hogy nem lelki okok vezetik az egyházhoz. Ami nonszensz, mert ha valaki életveszedelemben van, nyilván a menekülés útját keresi; ha az egyház a menekülés útja, akkor az egyházat.

– Később hogy tudta ezt feldolgozni?

– Belátta a tévedését, de teljes mértékig nem volt hajlandó elismerni. Már csak azért sem, mert Rákosi a szembenézés kérdését is igyekezett hatalmi fegyverként felhasználni az egyház ellen. A diktátor szemében a múlt hibáival és mulasztásaival való szembenézés csak egy eszköz volt ahhoz, hogy lecserélje az egyházvezetést, és hozzá hű vezetőket nevezzen ki. Ez meg is történt. Bibó István, aki Ravasz László veje lett, 1948-ban azt írta, hogy az egyháznak a saját keresztény lelkiismeretét kellett volna alapul vennie, amikor ezekkel a dolgokkal szembenéz. Ravasz pedig úgy határozta meg a saját szerepét, hogy „tragikai vétséget” követett el. Ravasz saját maga írta meg a nekrológját, amelyben az áll: „Alakját a történelem fogja megítélni”. Ebben benne van, hogy tudta: sokat tévedett.

– Márton Áron katolikus püspök ugyanazokban a történelmi helyzetekben más következtetésekre jutott, s mindkét diktatúra ellen az elsők között emelte fel a szavát nyilvánosan. Miért nem lett Ravasz Lászlóból Márton Áron?

– Ravasz a politikában kereste az utat. Feliratokban, instanciázásban, tárgyalásokban. Nem volt mártíralkat sem, Rákosival szemben is inkább meghátrált. Talán számított az is, hogy Márton Áron mögött katolikusok tömegei álltak, míg Ravasz mögött a társadalom református kisebbsége. Személyesen azt is megértem, hogy a kommunista diktatúrában miért nem vállalta a mártír sorsot, szemben Mindszentyvel és Márton Áronnal. Ravasznak kiterjedt, nagy családja volt, és egy olyan közösség, amely rábízatott.

– Mi az az emlékezetpolitika? Kell egyáltalán nekünk?

– Viszonylag új fogalom, de valós dologra világít rá; arra, hogy az emlékezésünk nem ártatlan. Különböző tényezők befolyásolják, a politika is. A rendszerváltás előtt például nem lehetett arról beszélni, hogy Magyarország határain kívül is élnek magyarok. Az egy olyan emlékezetpolitika volt, ami az elfojtásra épült. Ez ellen csak úgy lehet védekezni, ha az egyéni és a családi emlékezet tudatosan működik. És az nem baj, ha sokféle emlékezet van, amelyek különböznek bár, de ugyanabban a nyelvben és kultúrában gyökereznek. Ha elfogadjuk, hogy a múltunk és emlékezete összetett valóság, és ezt tolerálni tudjuk, akkor nagyobb esélyünk van megegyezésre a jelen égető sorskérdéseiben is.

– A politika láthatóan mégis arra törekszik, hogy egyféle, hivatalos emlékezet létezzen.

– Inkább úgy látom, hogy a politika szétdarabolt emlékezetet oszt ki az embereknek; mindenki külön-külön, egy-egy szeletére emlékezhet a történelemnek, nem az egészre. A szoborállításokkal is az a gond, hogy megosztó módon történnek, és rögtön pártok szerveződnek ellenük. Láthatólag nem szolgálnak másra, mint hogy harci eszközök legyenek.

– Ravasz László esetében sincs igazán átjárás a különböző emlékezetek között. Pedig volt rá a rendszerváltás óta huszonöt év.

– Tizennyolc éves voltam a rendszerváltáskor, és sokkal optimistább voltam magam is, mint mostanában vagyok. De az elszalasztott lehetőségek után is van lehetőség az újrakezdésre.

– A Szabadság téri német megszállási emlékművet éjnek idején állították fel, de avatása végül nem volt, aztán az ellenkező véleményen lévők teledobálták az emlékművet szeméttel. Ez milyen újrakezdés?

– Talán azért visszakoztak végül Hóman Bálint és Donáth György szobrával kapcsolatban, mert számítani lehetett arra, hogy a forgatókönyv ugyanaz lesz. Nyilván a megszállási emlékmű létrehozását és az említett szoborállítási kísérleteket is az identitásképzés szándéka vezeti, az az örök emberi vágy, hogy a hősök emléke vigyázzon ránk. De ez illúzió. Ezért mondtam, hogy jobb lenne vitákat nyitni, ahol elhangzanak különböző álláspontok. A politika vállalhatná azt a feladatot, hogy elsimítsa az ellentéteket, megegyezést teremtsen, és ennek érdekében kompromisszumokat is kössön. Képes volna rá, ugyanúgy, ahogy most konfliktusokat teremt.

– Van rá igény?

– A normális beszédre mindig van igény. Most is. Sokkal inkább, mint amennyire a dühös tülekedésből látszik.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »