Szóba kell-e állni a nácikkal?

Szóba kell-e állni a nácikkal?

„Pacifista susmusolók, előlünk nem menekültök!”

Néhány évvel ezelőtt egy fiatal nemzetiszocialista levelet írt Fedor Gálnak, mert, úgymond, első kézből szerette volna tudni, érintettként mi a véleménye a holokausztról.

Fedor Gál zsidó származású, Prágában élő szociológus, az 1989-es bársonyos forradalom egyik arca, a rendszerváltó csehszlovákiai értelmiség emblematikus alakja. Apját SS-katonák lőtték agyon, ő maga a theresienstadti koncentrációs táborban született. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) úgy döntött, válaszol a fiatal nácinak. Így vette kezdetét egy évekig tartó levelezés, amely most kötetben is megjelent – és bestseller lett belőle.

A névtelenséget kérő nemzetiszocialista levelezőtársról csak annyit lehet tudni, hogy Kassán született, nagymamája magyar volt, s a levelezés egyik szakaszában Hollandiában dolgozott „gastarbeiterként”. A demokrácia csődjéről, a züllött Nyugatról, a holokausztiparról, az orosz geopolitikáról, a Tiso-féle fasiszta szlovák államról, a multikulturalizmus haláláról és Európa iszlamizálódásáról ír. Fedor Gál pedig válaszol neki. Higgadtan, türelmesen, csöndesen. „Egy kultúra ereje abban mérhető le, hogy túlél-e egy másik kultúrával való konfrontációt.”

A levelezéskötet megjelenése vitát generált a szlovákiai értelmiség körében. Szóba kell-e állni a nácikkal? Szabad-e megjelentetni ilyen szövegeket? Nem járulunk-e ezzel hozzá mi is az ordas eszmék (és hirdetőik) térnyeréséhez? Hiszen egy ilyen levélváltás hiába tartalmaz mélyen humanista gondolatokat, felerészben mégiscsak a nemzetiszocializmust propagálja. Nem legitimáljuk-e ezzel mi is a szélsőjobbot – egy olyan országban, ahol a kormányfő és a belügyminiszter egy neonáci támadás elkövetőit védi meg nyilvánosan, nem pedig az áldozatot, Malina Hedviget? S egyáltalán: miről lehet beszélni azzal, aki az erőszak híve, aki összeesküvés-elméletekre hivatkozik, s aki etnikai alapon gyűlöletet szít?

Fedor Gál szerint viszont éppen az ilyen párbeszédnek van értelme; lépjünk ki az akolmelegből, hagyjuk el a közösségi oldalak fedezékét és a hasonló véleményen lévő beszélgetőtársak biztonságos közelségét. „Nincs mese, együtt kell élnünk velük, és nekik is velünk, antinácikkal. Embernek kell tekintenünk a másikat, és ha útjaink keresztezik egymást, szóba kell állnunk egymással” – írta évekkel ezelőtt Mérő László is.

Márainak van egy tárcája (Beszéd az egyszerű nácival. Ujság, 1933. január 31.), amelyben egy elhivatott, lelkes nemzetiszocialistát beszéltet egy berlini sörmérésben. A csaposként dolgozó interjúalany – aki szerint „a szocialisták árulók, a német nemzetiek a nagytőke lakájai s a kommunisták mind ázsiai zsidók” – a poharak mosogatása közben kéjesen gondol arra, hogy hamarosan eljön az ő ideje.

Néhány évvel Márai cikke után Ödön von Horváth írt kiváló pamfletet (Korunk gyermeke; 1938) arról, hogy a frusztrált, munka nélküli fiatalok számára miért olyan vonzó a nemzetiszocialista vízió: tartozni valahová, sutba dobni az „ostoba ideálokat a nemzetközi jogról meg az örök békéről”, s mivel „erőszak nélkül nincs igazság”, leszámolni a „hazátlan bitangokkal”. A könyv főhőse elégedett, mert a harc értelmet adott az életének: „pacifista susmusolók, előlünk nem menekültök!”

Fedor Gál nem menekülni akar (mint a pamflet szerzője, Ödön von Horváth, aki az anschluss éjszakáján egyetlen aktatáskával a hóna alatt kényszerült elhagyni bécsi lakhelyét), hanem beszélgetni, még akkor is, ha világos számára: az álláspontok jottányit sem fognak közeledni.

A prágai humanista és a kassai nemzetiszocialista vitájának nincs győztese. Nem is lehet. Tulajdonképpen csak egyvalamiben értenek egyet: aki túl akarja élni a következő évtizedeket, annak nem árt elsajátítania néhány önvédelmi technikát, mert az erőszak világa jön. Máskülönben a barikád két oldaláról beszélnek át a másikhoz. Ennek ellenére volt értelme a levelezésnek, véli Fedor Gál, hiszen ahol az emberek beszélgetnek egymással, ott kisebb az esélye az erőszak eszkalálódásának; s párbeszédet folytatni még mindig jobb, mint agyonverni a másikat.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »