Az öngyilkosság a harmadik leggyakoribb halálok a 15-19 évesek között. Alig kezdődött meg az iskolai tanév, máris lemondott életéről egy 16 éves fiú, mert osztálytársai bántalmazták. A saját élet kioltásáról nemcsak az öngyilkossági esetek kapcsán kell beszélni, hanem rendszeresen – mondják a szakemberek. Gecse Attila gyászterapeuta, az Erzsébet Hospice Alapítvány alapítója, kórházlelkész. A pszichiátriai betegek lelkigondozása mellett a Bátor tábor gyászcsoportjának vezetője, a Lélekmadár tábor lelkigondozója.
Mit tud mondani a gyászterapeuta egy ilyen tragédia után a diáktársaknak, a pedagógusoknak, a szülőknek?
Amikor hirtelen üres egy pad, hiányzik valaki az osztályból, akiről tudjuk, hogy nem fog visszajönni, akkor erről őszintén kell beszélni: kiben milyen gondolatokat, érzéseket váltott ki az esemény. A tragédiát pedig leginkább úgy előzhetjük meg, ha gyakoroljuk az empátiát: értem és megértem a másikat. A gyerekeknek ma meg kell tanítani, hogy a legcsodálatosabb kommunikáció az emberi beszéd: mondhatom és hallgathatom. Nem mindegy, hogy kinek milyen a hangja, annak lejtése, ezek annyi mindent hordoznak, adnak és jelentenek. Ne felejtsük el azt sem, hogy a szavakkal ütni is lehet. Ha nem vagyok kíváncsi a másikra, hanem mindenáron a saját igazságomat akarom bebizonyítani, ezzel a másik fölötti uralmat próbálom elérni, és ez már megakadályozza a valódi kapcsolat létrejöttét.
Hogy nyújthatunk segítséget azoknak, akik egyedül érzik magukat a bántalmazás hálójában? Mit tehet egy hittantanár?
Egyszerű: legyen időnk a gyerekekre. Legyen időnk meghallani, meglátni, észrevenni a bántalmazott gyerekeket. Óriási mennyiségű ismeretet akarunk átadni, miközben ott van az érzékeny lelkű gyerek, aki lehet, hogy csak arra vágyik, hogy odaüljek mellé és megkérdezzem, hogy van. Szomorú, ha a gyerekek nem tudják, hogy egy iskolában hányféle pedagógus és más segítő van, akit meg lehetne szólítani. Az iskolai bántalmazás mindig közösségi történet. Nem pusztán arról van szó, hogy pár gyerek kipécéz valakit, a bántalmazás attól működik, hogy adott egy közeg, ez lehet osztály, iskola, város, társadalom, ahol a szemlélők nem lépnek fel idejében a történésekkel szemben. A hitoktatónak jó lenne látnia a szükséges családi figyelem és gondoskodás nélkül felnövő gyerekeket, a lelkük fájdalma és elhanyagoltsága miatt korlátozott képességű fiatalokat. A hittanórák és a bibliai történetek csodálatos lehetőséget adnak arra, hogy azt érezze a gyerek: jézusi módon figyelek rád, elmondhatod az érzéseidet úgy, hogy ezért nem bántást kapsz, nem azt hallod, hogy bűnt követtél el. Nagyon fontos, hogy azt közvetítsük a gyerekeknek, amit Isten szeretetének nevezünk, hogy ebben a légkörben feloldódjon. Amit sok esetben otthon nem mer elmondani a szüleinek, azt hittanórán meg tudja osztani. Egy jó hittanóra életet formálhat, egy jó hitoktató életet menthet.
A család az első közösség a gyermek számára, amelybe beleszületik, és ebben a családban él ifjúkoráig, amíg saját családot nem alapít. De nem mindenkinek adataik meg ez a családmodell. A gyerekvédelmi rendszerben egyre nagyobb szerepet vállalnak az egyházak.
Ha a nevelői munkát – akár nevelőotthonban, akár nevelőszülőként – küldetéstudattal végzi az ember, és abban valóban megjelenik az a „krisztusi lelkület”, amelyet nem szavakkal, hanem a tettekkel tudunk bizonyítani, akkor ezeknek a gyerekeknek tudunk jövőt adni. Meg tudjuk teremteni nekik azt a biztos alapot, amelyben később ők is örömmel vállalnak családot. Nem azt érzik, hogy milyen hátrányt szenvedtek gyermekként, hanem hogy milyen ajándékot kaptak egy otthonban, egy nevelőszülői családban, olyan közegben, amely olyan közösség, amelyet Jézus is megélt és átélt a tanítványok körében.
Az interjút elolvashatják a Reformátusok Lapja szeptember 26-i számában is, melyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!