Száz éve lázadtak fel az írek a britek ellen

Száz éve lázadtak fel az írek a britek ellen

1916. április 24-én tört ki Írország fővárosában a brit uralom ellen a húsvéti felkelés.

Az első angol csapatok 1169-ben törtek be a zöld szigetre, II. Henrik nem sokkal később fel is vette az Írország királya címet. Az angolok fokozatosan terjeszkedtek, a meghódított területen birtokokat adományoztak híveiknek, és betiltották az írek ősi nyelvét, a gaelt. A 16. századtól az anglikán hódítók üldözni kezdték a katolikusnak megmaradt íreket, a sorozatos lázadások az északi Ulster tartomány elnéptelenedéséhez vezettek, ahová protestáns skótok és angolok telepedtek be. Oliver Cromwell az 1649–1651-es háborúban az egész szigetet angol uralom alá vonta, ami újabb kivándorlási hullámot és betelepítéseket eredményezett. Az írek az 1688-as dicsőséges angol forradalom után a protestáns Orániai Vilmossal szemben a katolikus II. Jakabot támogatták, s osztoztak a vereségében.

Az országnak még megmaradt a külön közigazgatása, átmenetileg a 18. század végén saját parlamentje is volt, de a végrehajtó hatalom tisztségeinek java részét angolok töltötték be. Az ír nyelvet és kultúrát elnyomták, ezért a katolicizmus szorosan összefonódott a nemzeti ellenállással. Az 1800-ban elfogadott egyesülési törvény (Act of Union) hivatalosan az Egyesült Királyság részévé tette Írországot, amelyet ettől kezdve Londonból kormányoztak, a megszüntetett ír parlament helyett a sziget 100 képviselőt delegálhatott a 685 fős londoni törvényhozásba.

Elkezdődött az önszerveződés

A 19. század folyamán a paraszti földek elvétele, az 1845-ös nagy burgonyavész és a nyomában pusztító éhínségek, a tömeges kivándorlás következtében az ír sziget lakossága az 1841-es több mint 8 millióról a századfordulóig mintegy a felére csökkent. Az angol elnyomás kiváltotta elégedetlenség vezetett a Home Rule mozgalomhoz, amelynek célja az önkormányzat kivívása lett, 1905-ben Arthur Griffith vezetésével megalakult a radikális Mi Magunk (Sinn Féin) párt, s a katolikusok létrehozták fegyveres szervezeteiket is.

A londoni parlament 1914-ben – miután az 1886-os és 1893-as kezdeményezés elbukott – elfogadta a Home Rule-törvényt, amely részleges önkormányzatot biztosított volna az írek számára. A protestánsok azonban azt követelték, hogy a jogszabály hatálya „ideiglenesen” ne terjedjen ki Ulster hat megyéjére, amelyben ők alkották a többséget, majd az első világháború kitörése után a törvény életbe léptetését felfüggesztették. Az önálló Írországért küzdő, az Amerikában élő írek anyagi és erkölcsi támogatását élvező csoportok Nagy-Britannia háborús lekötöttségét kihasználva elérkezettnek látták az időt a cselekvésre.

A felkelés mellett döntöttek

A szervezkedésben részt vevő Ír Köztársasági Testvériség, az Ír Önkéntesek, az Ír Polgári Őrség és a Mi Magunk párt 1916 elejére kidolgozta a fegyveres felkelés terveit. Az egyik szervező, Roger Casement a németektől is megpróbált fegyveres támogatást szerezni. A felkelést országos méretűre tervezték, ám szerencsétlen incidensek sora oda vezetett, hogy az események a lényegében csak a fővárosra korlátozódtak. A britek ugyanis 1916. április 21-én letartóztatták a Németországból hazatérő Casementet, emiatt az Ír Önkéntesek vezetője, Eoin MacNeill szervezete visszalépett a húsvétvasárnapra, április 23-ára kitűzött akciótól. A katonai tanács ennek ellenére a felkelés mellett döntött, főparancsnoknak Patrick Pearse-t, a dublini erők vezetőjének James Conollyt nevezték ki.

Április 24-én mintegy 1500 felkelő foglalta el Dublin stratégiai pontjait, a városházát és a postahivatalt, majd elbarikádozták magukat az épületekben, Pearse pedig bejelentette az Ír Köztársaság megszületését. A londoni kormány William Lowe tábornokot bízta meg a rendcsinálással, akinek a folyamatosan érkező erősítésekkel elsöprő túlerő, 20 000 katona állt rendelkezésére. Dublin életét egy hétre megbénították az utcai harcok, a felkelők végül a brit tüzérségi támadások és a nyomukban terjedő tűzvész miatt április 29-én letették a fegyvert. Az összecsapásokban 132 katona és rendőr, 64 felkelő és 318 civil vesztette életét. A megtorlás gyors és kemény volt: 3500 embert tartóztattak le, a felkelés 15 vezetőjét kivégezték, több száz embert súlyos börtönbüntetésre ítéltek, mintegy 2000-et deportáltak.

Háború követte

Az elbukott felkelés és az azt követő megtorlás csak fokozta az írek függetlenség utáni vágyát. Az események irányítása a Mi Magunk kezébe került, a párt új vezetője, Éamon de Valera elnökletével 1917-ben Dublinban létrejött illegális ír kormány nemzeti ellenállást hirdetett meg. Az 1918. decemberi választáson mandátumhoz jutott 73 Sinn Féin-képviselő 1919 januárjában Dublinban megalakította az önálló ír parlamentet, a Dáil Éireannt, s deklarálták az Ír Köztársaság megalakulását. Miután ezt London nem ismerte el, az 1919 augusztusában szerveződött Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) gerillaháborút indított.

Az angol–ír háború 1920-ban egyezménnyel zárult: a protestáns többségű hat ulsteri megye Nagy-Britannia része maradt, a katolikus területeken pedig létrejött az Ír Szabadállam, amely domíniumi státust kapott a brit Nemzetközösségben, majd onnan kilépve 1949. április 18-án nyerte el valódi függetlenségét. A húsvéti felkelés mártírjainak emléke ma is él, kivégzésük helyén emlékmű áll, a centenáriumról egész évben megemlékeznek Írországban.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »