Szárítsátok fel Illés bácsi könnyeit!

Szárítsátok fel Illés bácsi könnyeit!

A magyar emberek rettenetesen szeretik gyűlölni a gonosz embereket. Annál jobban csak sajnálni szeretnek, ártatlan, gyenge, védtelen embereket, madarakat, állatokat, sőt növényeket is. Így lett az internet új sztárja Barna Illés, a 78 éves gödöllői cukrászmester, közvetlenül Kiss László úszóedző és hatvanas évekbeli áldozata, a városligeti és a Római parti fák, valamint a Jászapátiban aljas módon elpusztított gólya után.

A dolgok gyorsan történnek, néhány nap Illés bácsinak is jut. Igen kevés idő telt el azóta, hogy egy nem különösebben olvasott újság riportot közölt szegényke vesszőfutásáról, amire ripsz-ropsz regált egy nézett tévécsatorna, utána a bulvársajtó következett, majd a közösségi média. Utóbbi nélkül – nem győzöm hangsúlyozni, talán már unalmas is ez kissé – ma már nem nőhet igazi-vérbeli pillanatcelebbé senki sem. A hírességgé válás feltétele az is, hogy polémia is kerekedjék a hétköznapi hősök-antihősök ürügyén. Márpedig Illés bácsiról és az ő múlt századi üzletéről lehet vitatkozni.

Az a helyzet ugyanis, hogy ötven év munkája ide, pityergés a kamerák előtt oda, valódi csokiból készülő fagylalt emide, százéves gépek amoda, az a cukrászda sajnos tényleg majdhogynem úgy néz ki – a publikus fotókon is –, mint egy tetszőleges objektum a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal népszerű horrorfilmjein. Ilyeneket mindenki látott, illegális húsüzemekben és ázsiai gyorséttermekben különös előszeretettel forgat a Nébih, a közönség meg csak rémüldözik. Konkrét és masszív egyenlőségjelet azért nem lenne elegáns iderakni – vannak figyelemre méltó különbségek is –, de Barna Illés üzlete kétségkívül maga a velünk élő történelem, amelyre nemcsak az ilyenkor szokásos patina rakódott rá, hanem egyéb, a természetben előforduló elemek kevésbé kívánatos rétegei is.

Így nem csoda, hogy míg elsősorban közfelháborodás tört ki – az eredeti szereposztásban a Nébih kapta az erőszakoló szerepét, Illés bácsi az undorító feljelentők és a még undorítóbb hivatal áldozatáét –, védjükmeg-csoportok alakultak és pillanatok alatt tízezrek írták alá a hagyjátok dolgozni Illés bácsit petíciót, addig másodsorban felbukkantak a színen a kétkedők is. Az áldozathibáztatók!

Élükön Sváby András médiaszemélyiséggel és vendéglátó-ipari vállalkozóval, aki nem átallotta szóvá tenni, hogy a hasonló intézmények nívós és egészségre sem káros működtetésének elengedhetetlen feltétele napjainkban a rend és a tisztaság.

Micsoda aljasság ilyenekkel előjönni 2016-ban. Nem is értem!

A sztori elejét nyilván mindenki ismeri tartalmilag: a szemét Nébih egy bejelentés alapján meglátogatta a cukrászdát, és azt mondta az idős tulajdonosnak, hogy muszáj belevágni a felújításba, így nem mehet tovább a biznisz. Igen ám, csakhogy Illés bácsinak nincs sok millió forintja, ezért elszomorodott, és úgy döntött, jöjjön a lakat. Ezután jött a tévés-sajtós-netes habosítás.

A legérdekesebb az, hogy a történet folytatását mintha senki sem ismerné, a legtöbben elegánsan elsiklottak felette. Azért, mert aki sír, azt meg kell vigasztalni, és ami ami régi, az mindig szép? Érdemes megnézni gyorsan ennek a tavalyi riportnak a like-jait és a megosztásait. Jaja, régen minden jobb volt. Régen értették a dolgukat a mesterek. Régen mindenben volt anyag, a kenyérpirítóban, a mosógépben, a porszívóban, a Moszkvicsban és a cukrászatban használatos szerszámokban is. A sütőporról, a tejszínhabról és a tojásfehérjéről nem is beszélve.

A történet folytatása amúgy arról szól, hogy Gödöllő városa állítása szerint – ez az eredeti tévés riportban is benne volt – kész tisztes összegeket áldozni a szóban forgó felújításra. Mondván, az lenne helyes, ha korszerű, tiszta, csillogó-villogó retrócukrászdát csinálnának belőle. Lehet, hogy a kecske is jóllakna így, punccsal, vaníliával és franciakrémessel, és megmaradna a káposzta is. Főként, hogy ha minden stimmel, az idős mester különben sem találta még meg az utódot, akinek átadhatná a tudományt és a stafétát.

Ez így nincs rendben? Mi másnak kéne történnie még? Maradjunk a hatvanas-hetvenes években? Biztos, hogy jó nekünk, ha egy-ötvenes fagylaltot nyalunk egy-ötvenes körülmények között?

Ami retró, nevezzük retrónak, kezeljük akként, a történelem legyen történelem, a krumplileves krumplileves, Kádár Jánost és korát hagyjuk nyugodni békében. Aztán ha Gödöllőnek csak a szája volt nagy, és nem úgy lesz, ahogy mondják, számon lehet kérni.

Úgyhogy lépjünk is tovább, jöjjön lassan a következő lakossági celeb – ember, állat, növény, mindegy –, hadd szeressük, hadd gyűlöljük.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »