Szabó Kornél- Elvárások

“Köszönöm, hogy megtanulhattam: ahogy nő az ember, vele együtt a kihívás és az elvárás is fokozódik.”Csabai Márk
Elvárások. Várakozás arra, hogy egy adott történés be/elkövetkezzen. Tulajdonképpen követelés a bizonytalannal kapcsolatban. Amit elvárunk a külső és belső világtól, amire számítunk, hogy annak kell lennie, az meghatározza a környezetünkkel és magunkkal való kapcsolatunkat.Ami különleges az elvárásokban és ami arra teszi érdemessé, hogy írjanak róluk, az az, hogy könnyen megváltoztathatóak. A realitás belátása, logikus gondolkodás, és a múltunk helyes szemlélése könnyen teszi mássá. Életünk végéig formálhatóak, és egyfajta alap attitűdöt alakítanak a viselkedésünkkel másokkal szemben. Hiszen valójában nem a világtól várjuk el, hogy valamilyen legyen, hanem az emberektől, köztük magunktól is.

Ha jól nézzük nem más mint egy fejlődési irány.
Kis gondolkodással eljutunk oda, hogy vannak felesleges és fontos elvárások, attól függően, hogy milyen élet szakaszban vagyunk, és attól függetlenül is.
Kell-e lennie olyan helyzetnek ahol másoktól elvárhatunk valamit? Természetesen igen.
A függesszük fel, vagy töröljük el az elvárásainkat egy manapság sokat hangoztatott hibás elmélet.
A szociális kultúra, egymás figyelembe vétele, egyáltalán a beszámíthatóság elvárásokra épül. A gyermek elvárja, hogy a szülei gondoskodjanak róla. A szülők elvárják, hogy a gyermek figyeljen rájuk.

A munkáltató elvárja hogy a munkavállaló eleget teljesítsen, fordítva pedig, hogy élhető körülmények között dolgozhasson és fizetést kapjon. A barátaitól elvárja az ember, hogy figyeljenek rá, a párjától szintén. Ha valaki rosszat tesz velünk akkor elvárjuk, hogy bocsánatot kérjen.
Ezek amolyan láthatatlan, meg nem írt, de mégis érvényben lévő társadalmi szerződések.
Ugyanúgy két fele van az elvárásoknak is, mint egy szerződésnek. Az első alkalommal amikor megfelelünk valaki elvárásainak, az, az ő fejében az aláírás pillanata. Példaként álljon előttünk a migrációs válság. Ha valakit beengedünk, mint ország, egy menekültet (legyen háborús vagy gazdasági) akkor szerződést írunk alá egy teljes emberi kollektívával. Mindazok akik menekültek jöhetnek. Hiszen amikor valamit követelni lehet, akkor mindenki hirtelen egyenjogúvá válik.
Amiképpen a szerződésnek is vannak kitételei úgy ennek az elvárás megállapodásnak is lehetnek.
Pl.: Csak háborús menekültek, vagy csak adott létszámig. Minden jogunk megvan arra, hogy rendelkezzünk a feltételekről.

Amikor jogról beszélek akkor az elvárások szintjén az erkölcsöt értem. Ebben az esetben ami kicsiben működik az nagyban is. Ahogy eldöntjük, hogy kit engedünk az otthonunkba, úgy formálunk véleményt arról is nemzetként, hogy kit engedünk az országunkba.
Ez a fajta szerződés a feltételek megszegése esetén megszüntethető vagy újraírható.
Az elvárások akkor nem feleslegesek, ha valakitől valamire szükségünk van.
Felesleges egy elvárás ha az valódi szükség nélküli.

Elvárás az, hogy emberi társaságban legyél, adott esetben a barátaid, munkatársaid felé.
Az nem elvárás, hogy egy péntek estén lerészegedj velük, ugyanakkor az, hogy jól érezd magad köztük az lehet. Egészen bonyolulttá is képes válni ez a rendszer, és nem független a beteljesített vagy a be nem teljesített elvárásra adott reakció milyenségétől sem.
Komoly problémákat tud okozni egy félreértés, egy amúgy is összegabalyodott elvárás szálai között.
Hivatalos esetben ilyenkor rendelkezésünkre állnak ügyvédek, jogászok. Erkölcsi vitában nem fordulunk hozzájuk általában, és üresség tátong azzal kapcsolatban is, hogy kihez lehet egyáltalán.
Stabil világszemléletű, erős személyiségű emberek azok akikhez ilyen vita esetén fordulni lehetne.
Nézzünk körbe, hogy kik azok akikre ez illik. Megkeseredett emberek akik szidnak mindent. Kimerült életek akik már nem látnak szépséget. Kritikusok akik nem ismerik a feltétlen jó fogalmát.
Mindazok akikhez fordulhatnánk már megcsömörlöttek attól, hogy ezzel foglalkozzanak, a maradék pedig aki magáról állítja, hogy ő majd megítéli a helyzetet jó eséllyel bolond és maga sem tudja mit beszél. Egész veszélyesek is tudnak lenni.

Kevesen maradtak a szó igazi értelmében -jó- erkölcsi alapállású, példaértékű életű emberek. Nincs kihez fordulni az életünkkel ha elakadunk. És ez baj, mert így futunk tévútra mind.
Keresgetjük az útjelző tábláinkat a sivatagban, vagy az erdő sűrűjében, de amit találunk az már vagy szétesett, vagy a pokolba mutat.

Kilátástalannak tűnhet, de aki kitartó, meglelheti a nyomokat. Eleink még tudták az irányt, és hagytak is nyomokat. Ők sem voltak sokan, de amit tudtak azt ránk hagyták, és nem csak arra szolgálnak útmutatóul hogy merre menjünk, hanem arra is, hogy kiket keressünk. De ásni kell értük, az ő tudásuk nem adja magát könnyen. Mint minden jó dologért, ezért is harcolni kell. Idővel pedig szerzünk társakat akik támogatnak és emlékeztetnek a fontossági sorrendre.

Elsősorban magunkkal szemben támasszunk elvárásokat. Akiktől követelhetünk bármit, ők mi magunk vagyunk. Ha úgy érzed rossz úton vagy, akkor változtass irányt, követeld magadtól a megváltozást. Másoktól pedig elvárhatod, hogy segítsenek, türelmesek, megértőek és kritikusak legyenek. Mert nem feltétlenül jó az irány amit kijelölsz, de ha van csak egy bajtárs is aki tükröddé lesz, akkor nem veszel el.

Ugyanilyen irányjelzők lehetnek mások elvárásai veled szemben. Jelzik, hogy mi az az irány amerre ha elindulsz,  onnan pozitív visszajelzést fogsz kapni. És ha félsz is elindulni valamerre, juttasd eszedbe, sokkal eredményesebb valamit tenni, mint semmit.
Ha mind szerethetőek és szerető emberek volnánk, akkor nem kellenének elvárások, így viszont egyenlőre ki kell ebben igazodnunk.

Ki ölel majd át,
és borítja rád,
a szeretet mámorát,
emberbarát?

Ha súlyt húzol sivatagban,
elvágni ki fogja a kötelet,
ki helyez majd szabadságra,
és törli el bűnödet?

Vágysz a szóra, a tettre, az indulóra.
Vágysz a meghívóra.
De milyen szó az,ami csak csitít?
Milyen tett az,ami csak vidít?
Milyen induló az,
ami csak van,
s nem érted olyan,
amilyen?
Mi a sok neked,
hogy elvessz,
vagy hogy elférj benne?
Mi a jó neked,
hogy megpihenj,
vagy hogy fáradozz benne?
Mi neked a meghívó,
a harangszó,
vagy egy néma képkeret? Van még szeretet benned,ami kimunkálja az árkot,mederré csiszolja a romot,hogy folyni tudjon a remény,levegős víz és vér?
Van ki átölel?Van kinek érintése számít,kinek hangja meglágyít,vagy csupán létezel?
Van ki enyhe sebeidnek,lángja orcádnak,kedvedért orvossága a világnak,vagy csupán létezel?
Van ki érted van neked,megérti mindened,veled éli életed,vagy csupán létezel?

Halálnak vagy-e csupán,vagy öröklétnek?Mert ha szeretsz,ha igazán szeretsz,úgy meglesz mindened.


Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »