Soros György: totem és tabu

Soros György: totem és tabu

Az amerikai–magyar kapcsolatok konszolidálódása után kisebb politikai bombaként robbant Magyarországon Orbán Viktor miniszterelnök reakciója Bill Clinton volt amerikai elnök ostoba kijelentésére: „Lengyelország és Magyarország – két ország, amelyik nem lenne szabad az Egyesült Államok és a hosszú hidegháború nélkül – most úgy döntött, hogy a demokráciával túl sok a baj, ezért most egy Putyin-féle vezetést akarnak. Jöjjön csak egy autoriter diktatúra, és ne engedjék be az idegeneket.” Egész pontosan csak Orbán Viktor tudhatja, miért azt mondta erre, hogy „a száj Clintoné, de a hang Soros Györgyé”. Mindenesetre Magyarországon a szokásos forgatókönyv szerint zajlottak az események: beindult a médiahenger a kormányfő szavainak értelmezésére, és annak szinte feljelentésszerű bizonygatására, milyen brutális inzultus érte az Egyesült Államokat. Ezek után csakis az amerikai diplomácián és konkrétan Colleen Bell nagykövet sajtósain, valamint informális beszélgetőpartnerein múlik, hogy a médiatámadások állításait kész tényként kezelik-e, és felhasználják-e a kormány ellen, vagy függetlenítik magukat a magyar belpolitikai áskálódásoktól.

Azt, hogy az értelmezésnek mekkora ereje lehet, jól érzékelteti Lázár János esete. Egy amerikai újságíró, az Associated Press tudósítója, akitől elvárható lenne a precizitás, a Fehér Ház szóvivőjének feltett kérdésében azt állította, hogy Lázár szerint az amerikaiak „az összes muszlimot Európába akarják küldeni”, ami nyilvánvaló képtelenség. Legalább három okból: az „összes” muszlim nem férne el Európában; az Egyesült Államok nem akarja az „összes” muszlimot Európába telepíteni; Lázár mindezt nem is mondta. Ezek után, a magyar média mentális állapotához igazodva talán nem is lenne nagy túlzás azt mondani, Magyarország NATO-tagsága könnyen attól függhet, hogy Colleen Bell egy villásreggelin tisztázza-e Lázár Jánossal, hogy az „all muslims” magyar megfelelője tényleg kicsúszott-e a kancelláriaminiszter száján…

A történet politikai csúcspontja azonban éppen az, hogy az értelmezési játszmák következtében, például ha összeesküvés-elméletet gyártunk, homályban marad a lényeg: a magyar kormány azt kifogásolta, hogy a demokrata párti Obama elnök és Soros György egyaránt támogatja az EU-ba történő tömeges bevándorlást. Az amerikai milliárdos, aki nem mellesleg a kormányzó Demokrata Párt mecénása, nemcsak a menekültek segélyezéséből veszi ki részét az általa finanszírozott szervezeteken keresztül, hanem nyílt és határozott projekttel is előállt: az EU fogadjon be évente egymillió migránst! Ráadásul Soros úgy folytat politikai játszmát az unió demográfiai kontójára, hogy párhuzamosan fel sem veti, hogy az Egyesült Államoknak is be kellene fogadnia egy-másfél millió menekültet – évente. Obama is úgy támogatja lelkesen Angela Merkel politikáját, hogy dollármilliárdokat költ ugyan a Szíriát övező menekülttáborokra, de csak igen korlátozott számban fogad be menekülteket. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor egy korábbi felvetését, miszerint a migránsválságra globális megoldást kell találni, Amerika mély hallgatással fogadta.

Obama és Soros migránspolitikájának elhallgatását szolgálta az is, amikor a magyar kormány kritikusai csavartak egyet a történeten azzal, hogy módszeresen felemlegették: egykoron az akkor még liberális Fideszt és politikusait a liberális Soros György is támogatta. Csakhogy tették mindezt úgy, mintha ezzel most, 2016-ban találták volna fel a politikai spanyolviaszt. Valójában ez a rendszerváltás óta köztudott volt, az akkori liberális Fideszt támadták is emiatt jobbról keményen, és a téma amúgy 2012-től minden évben napirendre került, amikor Orbánéknak nézeteltérésük vagy konfliktusuk volt Sorossal. A kép azonban azzal teljes, hogy a rendszerváltás idején a baloldalról is hasonló logika szerint piszkálták őket: hálátlanok, hiszen „a szocializmus” ingyen taníttatta őket…

A politikai képlet tehát az, hogy Soros György ténykedésének bírálatát az egykori Soros-támogatásokkal hatástalanítják. Ugyancsak elhallgatás tárgya, hogy Orbán és Soros viszonya nem egyik pillanatról a másikra lett olyan, amilyen, mert Orbán Viktor merőben aktuálpolitikai megfontolásból előhúzta volna a Soros-kártyát. Ahogyan az például a nem kifejezetten jobboldali Origón 2010 novemberében Fabók Bálint korrekt írásából is kiderült: a Fidesz kapcsolata Sorossal már a kilencvenes évek elején megromlott ideológiai okokból, párhuzamosan Orbán Viktor konzervatív útkeresésével, és Orbán már az első kormányzása idején távol tartotta magát Sorostól. Az érem másik oldala persze az, hogy maga Soros György is exponálta magát a magyar politikában – Tom Lantossal együtt –, és a későbbiekben oda-odamondogatott Orbán Viktornak is.

Soros politikai szerepvállalását a hívei már a kilencvenes években azzal védték meg, hogy úgy beszéltek róla, mint egy politikán felül álló, rendkívüli valakiről, egy nietzschei Übermenschről, emberfeletti emberről. Soros totem lett, és tabu. Bírálata a legalapvetőbb emberi normák megsértésével ért fel, és csak kultikus tisztelettel lehetett róla beszélni. Kultusza eljutott egészen oda, hogy végül már szimplán csak filantrópként emlegették, akinek minden, akár politikai tettét csak és kizárólag az emberszeretet és a nagybetűs Jó vezérli. Ezzel elő is állt a máig megválaszolatlan paradoxon: szabad-e bírálni vagy elutasítani a „nyílt társadalom” programját Soros György nyílt társadalmában?

A kilencvenes évek modern politikai totemizmusa látszik visszaköszönni Somogyi Zoltán Köszönöm Soros Györgynek című írásában is (HVG.hu, május 30.). A közismert politikai elemző, aki tanácsadóként Dávid Ibolyát és az MDF-et az amerikai neokonok irányába terelte, a cikkben konzervatívként definiálja magát, és azt írja, hogy az amerikai republikánusok is tisztelettel adóznak Jimmy Carter volt demokrata elnöknek, ahogy a demokratákat finanszírozó Soros Györgynek is. Már-már politikai romantikába hajló értelmezése szerint a csak marxista értékeket (!) befogadni képes Orbán-kormány azért támadja Sorost, mert „munkát ad (sic!) emberjogi szakembereknek, egyenjogúságot hirdető mozgalmaknak és a társadalmi folyamatokat elemző tudósoknak”. Soros összességében itt is csak mint adományozó jótét lélek jelenik meg, aki „magánpénzéből a közösségnek ad”. Végül a cikk zárómondata a politikai szentimentalizmus határát súrolja: „Republikánus barátaimmal együtt szeretném megköszönni Soros Györgynek, amit Magyarországért tett.”

Az Egyesült Államokban nem minden republikánus konzervatív, és nem minden konzervatív republikánus. Magyar ügyekben pedig a republikánusok és a konzervatívok is bődületesen alulinformáltak tudnak lenni, nem csak a demokraták. Így elképzelhető, hogy Bajnai Gordon Soros György általi közvetett anyagi támogatását is képesek merőben filantróp altruizmusnak betudni, de nyilván csak azért, mert nem tudnak az MSZP, a DK és az LMP létezéséről, ezért fel sem teszik a kérdést, hogy Soros György – aki pártpolitikailag nyilvánvalóan semleges – ezt a három haladó pártot miért nem támogatta Magyarország felemelkedése érdekében az elmúlt években.

Az Orbán-kormány a rá nehezedő ideológiai kihívásokra gyakran nem tud kellő politikai bölcsességgel reagálni. A „háttérhatalom” fogalmának használata nem alaptalan, ahogy például az „illiberális” demokráciáé sem, de amikor elfajulnak az ideológiai konfliktusok, nem képesek a saját álláspont megfelelő kifejtésére és megvédésére. A politikai-ideológiai ellenfelek ezért rendre képesek a saját értelmezésüket úgy beállítani, mintha Orbán Viktor valós gondolatait lepleznék le. A „háttérhatalmat” így transzformálhatják összeesküvés-elméletté, és Sorossal összekapcsolva ad absurdum antiszemita toposszá, holott az informális hatalom és befolyás, a nyomásgyakorló csoportok a politikai valóság szerves részei, s mint ilyenek – tegyük hozzá – a politikai szociológia és a politikai elemzés bevett tárgyai. Ahogy a gazdasági és pénzügyi hatalom politikai erővé válása is.

Valójában az amerikai konzervatívok egyáltalán nem hevernek ájultan Soros György lába előtt. Azért sem, mert Soros a háttérből és közvetve finanszírozza az „arab tavasz” mintájára szervezett Demokratikus Tavasz (Democracy Spring) elnevezésű, Trump-ellenes mozgalmat, amelynek tagjai nincsenek tisztában ezzel, viszont öntudatosan küzdenek a szemükben csak Donald Trump által képviselt pénztőke politikai szerepvállalása ellen… És ezen a ponton érdemes visszatérni az Orbán-kormány általam hiányolt politikai bölcsességére. Bill Clinton ostoba állítására, hogy Magyarország a demokrácia helyett az autoriter diktatúra mellett döntött, talán jobb lett volna azt a csattanós választ adni, hogy Jimmy Carter viszont már jó ideje azt állítja, hogy az Egyesült Államokban nincs demokrácia! A volt demokrata elnök szerint ugyanis hazája berendezkedése „oligarchia”: egy szűk elitcsoport kezében van az ország vezetése, és gazdag kevesek kontrollálják a politikai folyamatokat.

Soros György politikai befektető is, és ebben a minőségében a „nyílt társadalom” projektjével próbálja alakítani az amerikai társadalmat. Az amerikai társadalmi folyamatokat elemző amerikai tudósokat azonban nem kell dotálnia, mert azok nélküle is kimutatják az amerikai demokrácia egyre súlyosabb torzulásait, az oligarchikus és plutokratikus elfajulás tüneteit, ami nyilvánvalóan borzasztóan aggasztja a politikusokat pénzelő Soros Györgyöt is.

A szerző politológus

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »