Soha nem látott ütemben ömlik az állami pénz a fociba

Soha nem látott ütemben ömlik az állami pénz a fociba

Kína bevásárolta magát a futballköztudatba a téli átigazolási időszakban. Nagy nyugati klubokban játszó sztárok szerződtetése mellett azonban kínai befektetők komoly összegeket invesztálnak európai klubokba. Az Aston Villa után a Milant is bekebelezhetik. Vajon mennyi megy a focibizniszre magánpénzből, és mennyi az államkincstárból? Futballnagyító Ázsia fölött.

Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke nagy futballrajongó hírében áll, és legnagyobb vágya, hogy nemzeti válogatottjuk rövid időn belül világbajnok legyen. Ehhez több százmillió dolláros erőforrásokat biztosít az eddig kevésbé támogatott csapatsportok fejlesztésére. A világ legnépesebb országában azonban nincs túl nagy tradíciója a labdarúgásnak, történetük során egy alkalommal, 2002-ben jutottak ki világbajnokságra, akkor is elbukták mindegyik csoportmérkőzésüket. Az elmúlt két évtizedben a kínai liga hemzsegett a fogadási csalásoktól, de most van rá esély, hogy sokkal professzionálisabb alapokra helyezzék a sportágat, ugyanis globálisan egyre nagyobb érdeklődés övezi a feltörekvő kínai labdarúgást.

A 2016-os téli átigazolási időszakban bombát robbantott a nemzetközi sportvilágban a Kínai Szuperliga. A bajnokság csapatai – nem kevés állami hozzájárulással – összesen 337 millió eurót (mai árfolyamon mintegy 106 milliárd forint) szórtak el új játékosokra, amivel Kína magasan a legtöbb pénzt költő ország lett január–februárban. Olyan játékosokat sikerült szerződtetniük, akik nem azért igazoltak a Távol-Keletre, hogy pályafutásukból megmaradt éveiket nyugodtan eltöltsék. A teljesség igénye nélkül olyan sztárok álltak ázsiai légiósnak, mint Gervinho, Ezequiel Lavezzi (Hebei China Fortune), Ramires, Alex Teixeira (Jiansu Suning) és Jackson Martínez (Guangzhou Evergrande).

Tőkeexport az európai fociban

Az állam által felrajzolt mintát a kínai gazdaság leggazdagabb szereplői is követik, és a szinte kiapadhatatlan pénzforrás arra ösztönzik őket, hogy ne csupán híres labdarúgókat csábítsanak az országba, hanem a felhalmozott tőkéjüket Európában fektessék be. Az AC Milan tulajdonosa, Silvio Berlusconi például előrehaladott tárgyalásokat folytat egy kínai konzorciummal a klub eladását illetően (erről itt írtunk bővebben). A rejtélyes kínai üzletember nem más, mint Jack Ma néven is ismert Ma Jun, aki az Alibaba társtulajdonosa. Övé egyebek közt a Taobao (a kínai Ebay), az Alipay (az ehhez tartozó elektronikus fizetési rendszer) és a Weibo is (a kínai Twitter). A Forbes listája szerint Ma a világ tizennyolcadik leggazdagabb embere.

Alig fél éve történt továbbá, hogy a szintén kínai Wanda Group 20 százalékos részesedést szerzett a Bajnokok Ligája-döntőre készülő Atlético Madrid csapatában, a Manchester Citynél pedig a China Media Capital 13 százalékot kaparintott meg. Egy másik angol első osztályú csapatnál, az Aston Villánál nemrég fejeződött be a tulajdonosváltás, a Tony Xia néven is ismert Hszia Csian-tong nevű kínai milliárdos, a Recon Group birtokosa vette meg a patinás angol klubot 60 millió fontért.

Ezek az apró lépések egyértelműen jelzik, hogy az európai focigazdaságban a jövő a kínai nagyvállalatok vezetőié lesz, persze az arab olajmilliárdosok mellett.

Honnan a pénz?

A kínai kormány leplezetlen szándéka, hogy a világ legnagyobb sportgazdaságát építse fel, amelynek húzóága természetesen a futball lenne. A távlati tervek része, hogy az ország 2030-ban világbajnokságot rendezzen, erre pedig jó eséllyel pályázhat, ha gazdasági erőforrásait vagy akár a sikeresen lebonyolított 2008-as pekingi olimpiát vesszük alapul. Ettől függetlenül a kínai első osztály dúsgazdag klubjait az állam csak közvetett módon pumpálja pénzzel. A FIFA már néhány éve vizsgálatot akart indítani a kínai futball állami befolyásolása ügyében, és a szocialista vezetés a kiskapukat saját politikájában találta meg: az erős állami kontroll alól viszonylagos szabadságot kapott a labdarúgó-szövetség, ami elsősorban a szabad piaci viszonyok kialakulásában volt elengedhetetlen.

A világ második legnagyobb gazdaságaként Kína kis túlzással tömve van milliárdos üzletemberekkel, akiknek többsége érdekelt abban, hogy a labdarúgásba invesztáljon. A Ramirest és Alex Teixeirát leigazoló Jiangsu Suning jó példa az új tendenciára, hisz a klubot alig egy éve vásárolta meg a Suning Commerce Group, Kína egyik olyan top hármas nagyvállalata, amely nem állami irányítás alatt van. A globális szinten terjeszkedő konzorcium kereskedelemmel, ingatlanfejlesztéssel és pénzügyi tranzakciókkal is foglalkozik.

Ramires-ért (balra) és Alex Teixeiráért összesen majdnem 80 millió eurót fizetett a Jiangsu Suning Fotó: Europress/AFP

A Gangzhou Evergrande Taobao FC-t 2011-ben az Evergrande Group vásárolta fel, egy másik ingatlanfejlesztéssel foglalkozó óriásvállalat, amely jelenleg 22 városban érdekelt, és csaknem 45,8 millió négyzetmétert birtokol fejlesztési célokból.

Az államnak feltett szándéka azt a látszatot kelteni, hogy nem közvetlen módon nyúl bele a futballbizniszbe, de intézkedései alapjaiban változtatják meg az erőviszonyokat lassacskán az európai csúcsbajnokságokkal szemben is. A nem hivatalos úton áramló pénzösszegekről pedig még nem is ejtettünk szót, de elnézve a kínai labdarúgás fejlődésének ütemét és a deklarált célokat, nem tűnik földtől elrugaszkodott gondolatnak a feltételezés, hogy bizonyos államhoz közeli cégbirodalmak jókora tőkét kapnak a kincstárból.

Mennyit ér a kínai konyha?

Mint az a fenti listából kiderült, télen többnyire dél-amerikai játékosokat sikerült szerződtetniük a kínai kluboknak. Ennek okait meghatározni nem egyszerű, de talán szerepet játszik benne az, hogy ők már átestek egy teljes kontinens- és kultúraváltáson karrierjük elején, amikor európai csapathoz igazoltak. Egy Európában szocializálódott tehetséges csúcsligás játékost talán a dollármilliók sem csábítanának el a Kínai Szuperligába. A magyar viszonylatban kulcsjátékosnak számító, de európai szinten tapasztalatlan Elek Ákos tavaly – Huszti Szabolccsal együtt – megjárta a Changchun Yatai-t, a legutóbbi szezonban tizedik helyezett kínai klubot, ahol rendszeres játéklehetőséget kapott, és emlékezetes momentumai is akadtak, például ez:

Elek azonban a tél folyamán hazaigazolt a DVTK-ba, mert elmondása szerint családja nem tudott hozzászokni a kínai élethez. A fizetés kielégítő volt, de a pénz csak időlegesen nyújtja a legjobb alternatívát.

Alex Teixeira fél éve a Sahtar Doneck légiósaként az egyik legfelkapottabb brazil játékos volt, a Liverpool nagyon közel járt ahhoz, hogy szerződtesse. A pénzügyi részletek miatt azonban kútba esett a transzfer, a Jiangsu Suning pedig jókor volt jó helyen, pontosabban jókor ajánlott egy raklapnyi pénzt a Sahtarnak (50 millió eurót) és Teixeirának is (több mint 10 millió eurós évi fizetést), így a brazil Kína felé vette az irányt.

Nem sokkal az üzlet megkötése után a fiatal játékos árulkodóan nyilatkozta: „Szerettem volna Európában maradni, de nem volt meggyőző az ajánlat a Premier League-ből, sok volt a homályos részlet. Erre jött ez a komoly ajánlat Kínából, persze hogy elfogadtam. A brazil válogatottság most kicsit távolabb került tőlem, de meglátjuk, mi fog történni a jövőben.” Amíg Elekéknek a család boldogsága volt a fontosabb, Teixeirát elkápráztatta a busás fizetés.

A csillagászati összegek várhatóan nyáron is sok Dél-Amerikában és Európában pallérozódó futballistát fognak Kínába vonzani, de kérdés, hogy sikerül-e olyan erős bajnokságot felépítenie a helyi szövetségnek, amelyből a világ legjobb válogatottjaiba is lesz esélyük bekerülni az idegenlégiósoknak. Kína és Európa kapcsolata tehát jelenleg abszolút kétirányú, hosszú távon persze valószínűleg a kínai befektetők európai szerepvállalására van nagyobb esély – ebben a folyamatban pedig az Aston Villa napokban megvalósult eladása, illetve Jack Ma és a Milan lehetséges házassága lehet az úttörő, hiszen a milánói klub megvásárlásával a futballvilág egyik legnagyobb márkája kerülne kínai kézbe.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »