Rosszabbul fogunk élni, mint most? Az amerikaiak java szerint igen

Rosszabbul fogunk élni, mint most? Az amerikaiak java szerint igen

A nyugati társadalmakban tapasztalható válsághangulat ismét népszerűvé tette a nyugati civilizáció összeomlásáról szóló elméleteket. De vajon ezek aktuálisabbak-e, mint akár száz éve vagy a huszadik század során bármikor?

Németországban több hónapnyi huzavona után megalakul végre az újabb nagykoalíciós kormány, de a felek idejük nagy részét marakodással töltik, miközben kereskedelmi háborúba keverednek az amerikai autóipart mindenáron védeni próbáló Donald Trumppal. Eközben egyre jobban elmérgesedik a viszony Törökországgal is, mire Recep Tayyip Erdoğan felmondja az Európai Unió és Törökország között kötött megállapodást, és a török parti őrség tétlenül nézi, hogy ismét tömegesen indulnak meg a menekültek az Égei-tengeren Görögországba. A migránsügy általános politikai válságot idéz elő az Európai Unióban, több tagállamban megbukik a regnáló kormány, és szélsőségesen EU-ellenes erők jutnak hatalomra, melyek nacionalista politikájuk révén nemcsak az uniót verik szét, de hamarosan kiéleződnek a második világháború óta nem látott ellentétek az egyes nemzetek között. Oroszország kihasználja a helyzetet, és bekebelezi a volt szovjet tagköztársaságokat, Európában ismét általános gazdasági és politikai válság uralkodik, Amerika nem segít. A klímaváltozás és a szélsőséges időjárás okozta éhínség miatt milliók kelnek útra Afrikában a még ebben a formában is vonzó(bb) Európa felé, teljessé téve az összeomlást.

Fantázia? Szerencsére így összességében ez jelenleg maximum egy közepes színvonalú katasztrófafilm forgatókönyve lehet, de ha közelebbről megnézzük a fentebb felvázoltak elemeit, külön-külön már nem feltétlenül zárhatjuk ki.

A migránsválság, az EU jövőjének kérdőjelei, a tagállamok megosztottsága, a populista pártok megerősödése, a transzatlanti kapcsolatokban bekövetkezett törés Donald Trump megválasztása után, és Kína, Oroszország egyre asszertívebb (ha úgy tetszik: agresszívebb) viselkedése a nemzetközi politikában az elmúlt években komoly válságtudatot okozott az európai véleményformálóknál. Nem véletlen, hogy ismét megjelentek a nyugati civilizáció összeomlásának esélyeit taglaló írások.

Ezek egyikét Rachel Nuwer szabadúszó újságíró jegyzi, aki a BBC-n jelentette meg a katasztrófa bekövetkeztének esélyeit latolgató cikkét. Nuwer Benjamin Friedman közgazdász elméletét veszi kiindulópontul, mely szerint a nyugati jóléti társadalmak olyan kerékpárhoz hasonlíthatók, amelyet a demokrácia, a szabadságjogok, a szociális kohézió hajtanak; ha ezen tényezők bármelyike kiesik, akkor az egész szerkezet működésképtelenné válhat.

A fentiekhez hozzátehetnénk még a jogbiztonságon, a tulajdonjogon, az egyéni vállalkozási kedvet, innovációt kibontakozni hagyó politikai környezeten alapuló gazdaságokat. Ezzel már közel járunk Daron Acemoğlu vagy Niall Ferguson alaptéziséhez. Acemoğlu és James A. Robinson nagy hatású, Miért buknak el nemzetek? című könyvükben a nyugati jóléti demokráciákhoz képest vizsgálják akár a Szovjetuniót, akár az egyes korrupt afrikai rezsimeket, melyek természeti adottságaik révén egyébként gazdagságra lennének „predesztinálva”. Arra a következtetésre jutnak, hogy stabil, működő jogállam nélkül semmi sem ösztönzi egy társadalom elitjét arra, hogy a javak igazságos elosztásával jól működő gazdaságot hozzon létre. Ferguson pedig Civilizáció című – tavaly ismét nagy sikerrel megjelentetett – könyvében a tudománynak (ezen belül is külön az orvostudománynak), a vállalkozókedvnek, a munkamorálnak tulajdonítja, hogy a XVIII. század végétől Európa, illetve a nyugati civilizáció globális mértékben is dominánssá vált.

http://mno.hu/

Nem túlzás azt mondani, hogy a fenti tényezőket – nézzük bár Friedmant, Acemoğluékat vagy Fergusont – nagy kihívások érik a XXI. század elején. Európa elveszíteni látszik innovációs előnyét a világ más részeihez képest, egyre több demokrácia küzd politikai válsággal és a szélsőséges pártok megerősödésével, van, ahol a jogállamiság is veszélybe került, miközben valóban megjelentek olyan új kihívások, fenyegetések a horizonton, amelyekkel az idézett szerzők még nem is számoltak. Ezek közül természetesen a legnagyobb a globális felmelegedés és az ennek nyomán esetleg bekövetkező társadalmi kataklizmák, háborúk. Ezek természetesen nem egyből Európában, a „centrumban” fognak kirobbanni, hanem az innen nézve periferikus helyzetű országokban, Afrikában, a Közel-Keleten, de Szíria példája jól mutatja, hogy ez milyen közvetlen hatással lehet Európára is. A szír példát pedig könnyen nevezhetjük mára tankönyvinek is: egy-két aszályos év után a mezőgazdasági termelés visszaesett, ami nemcsak az élelmiszerek árának emelkedésével járt, hanem azzal is, hogy vidéken sok fiatal veszítette el a megélhetését, akik jobb híján a nagyvárosokba költöztek. Alkalmi munkát akartak találni, de nem jártak sikerrel, miközben a szír vezetés éppen ezekben a válságos időkben csökkentette több alapvető élelmiszer és a víz árának állami támogatását; mindez együtt az országban már meglévő vallási, etnikai ellentétek mellett olyan gyúanyagot hozott létre, hogy csak idő kérdése volt a polgárháború kitörése.

Ilyen forgatókönyvek máshol is bekövetkezhetnek: a globálissá váló élelmiszerpiac miatt nem is kell, hogy helyben történjen ökológiai katasztrófa. Mivel a világ élelmiszer-kereskedelme nagyrészt tizennégy „szűk keresztmetszeten” át zajlik, éppen elég, ha az áradások tönkretesznek néhány kulcsfontosságú utat, vasutat az Egyesült Államok délkeleti részén vagy Brazíliában, és az olcsó szója, olcsó csirke nem jut el a piacokra.

A nyugati világ ráadásul történelmi léptékben nézve is elképzelhetetlenül komplexszé vált. Természetesen jó dolog, hogy ombudsman vigyáz a jogainkra, vagy saját magunk választhatjuk meg a kormányt, de ennek megvan a maga ára, amit viszont egyre kevésbé képesek az egyes államok finanszírozni. Nuwer Joseph Taintert, a Utah Egyetem szociológiaprofesszorát idézi, aki The Collapse of Complex Societies (magyarul még nem jelent meg, „Az összetett társadalmak bukása”-ként fordíthatnánk) című könyvében a Római Birodalmat hozza fel példaként arra, hogy miként léphet egy ország, birodalom a sikerei csúcsán olyan útra, amely az összeomlásához vezet. Tainter szerint amíg Róma közvetlenül a Földközi-tenger medencéjének meghódítására törekedett, roppant sikeres volt, amikor azonban ez teljessé vált, és olyan területeket is bekebelezett a birodalom, mint Gallia vagy Germánia, elindult a megsemmisüléshez vezető úton. Ezekkel ugyanis már csak szárazföldi úton lehetett kapcsolatot tartani, ami nemcsak lassú, de nagyon drága is volt, ráadásul egy idő után az időközben egyre komplexebbé váló római intézményeket (bíróságok, polgárjog stb.) is „exportálták” a provinciákba. A hatalmas birodalom külső határainak védelme óriási és állandó hadsereg fenntartását is szükségessé tette, így olyan drágán fenntartható rendszer jött létre, amely hosszabb távon finanszírozhatatlan volt. Paradox, de több jel mutat arra, hogy a technológiai fejlődés ebből a szempontból alááshatja a demokráciák gazdasági alapját: az Uber, a Google vagy éppen a Facebook példája ugyanis azt mutatja, hogy napjaink legsikeresebb vállalkozásai alig fizetnek adót, ugyanakkor egyre nagyobb lobbierővel rendelkeznek ahhoz, hogy az egyes kormányokat befolyásolják, még inkább kikerülve ezzel a szabályozást. Adót fizetni persze mindenki utál, és Európának különösen a keleti felén máig népszerű a „nem baj, ha nem fizet, az állam úgyis csak ellopja” gondolat, de egy államot és az intézményeit egyelőre csak adókból tudjuk fenntartani. Az Európai Bizottság már évek óta egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz az adóelkerülés letörésére – a játszma kimenetele egyelőre kétséges.

Ezzel elértünk egy újabb jelentős rizikófaktorhoz: a nyugati világban ugyanis az elmúlt évtizedekben egyre nőttek a jövedelmi különbségek. Warren Buffett, a világ harmadik leggazdagabb embere az év első napjaiban a Time magazinban írt cikkében figyelmeztetett a tendenciára. A magyarul a portfolio.hu által szemlézett cikkben Buffett azt írja, 1982 óta napjainkig a négyszáz leggazdagabb amerikai vagyona 93 milliárdról 2,7 ezermilliárd dollárra nőtt, vagyis a 29-szeresére, de ebből a hatalmas gazdagságból szinte alig valami szivárgott le az amerikai munkavállalókhoz. (Ez a „leszivárgáselmélet” a neoliberális gazdaságpolitika egyik kedvenc teóriája, amelyet az egyes kormányok is szívesen tesznek magukévá a gazdagokra kirótt adó csökkentése érdekében.) A közvélemény-kutatások szerint a legtöbb amerikai attól tart, a gyermekei rosszabbul fognak élni, mint ő. (Buffett ugyanakkor az Egyesült Államoknak középtávon jósolt egyszázalékos népességnövekedésére és kétszázalékos GDP-bővülésére hivatkozva ezt cáfolja.) A társadalmi egyenlőtlenségek növekedése egy bizonyos ponton túl már közgazdasági számítások szerint is magát a gazdaság normális működését veszélyezteti, és egyelőre nem látszik olyan tényező, amely megváltoztatná ezt a tendenciát. A technológiai fejlődés, az, hogy lesznek szolgáltatások, amelyeket csak egy szűk réteg engedhet meg magának (például az egészségügyben), erre még rá is erősíthet. Egyes előrejelzések szerint – ezt szintén Nuwer közli cikkében – például az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 2050-re szélsőségesen kettészakadt társadalommá válhat. (A brit sajtóban mára egyébként szinte napi rendszerességgel jelennek meg hírek arról, hogy a világ egyik leggazdagabb államában nő a gyermekszegénység, egyre kevesebb idős ember engedheti meg magának az otthoni ápolást, és egyre több a hajléktalan is.)

A technológia kapcsán szólnunk kell még egy tendenciáról. A Google Glass megjelenésekor a The Economist írta vezércikkében: a XXI. században nem egy „Nagy Testvér” követi majd minden lépésünket, hanem „egymillió kicsi”, akik ráadásul önként és dalolva rögzítenek mindent, rögtön elérhetővé és ellenőrizhetővé téve. A GPS-re alapuló technológiákkal, az online fizetési módokkal és persze magával a közösségi médiával szélsőségesen kontrollált társadalmak jöhetnek létre, ahol az állam vagy egyes gazdasági szereplők szinte szó szerint mindent tudhatnak majd rólunk. Ez ismét a nyugati demokratikus rendszerek alapjait áshatja alá.

Persze nem feltétlenül kell, hogy az összeomlás gyorsan és látványosan következzen be: a Science tudományos magazinban nemrég William Everdell történészt idézték. Az ő teóriája szerint számos nagy civilizáció fokozatosan, hosszabb idő alatt tűnt el, néha akár úgy is, hogy az adott társadalom tagjai magát az „eltűnést” nem is érzékelték a mindennapokban. Részben erről szól Michel Houellebecq Behódolás című könyve, ebben a franciaországi arabok tesznek szert fokozatosan olyan politikai hatalomra, hogy ennek révén felszámolhatják a nyugati értékrendet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »