Roman Frister: A sapka – egy holokauszt túlélő emlékiratai (I)

Roman Frister: A sapka – egy holokauszt túlélő emlékiratai (I)

muetze

1999 májusa közepétől a Demokrata hetilapban sorozatban ismertettem  egy „veszélyes” könyvet „A sapka – egy holokauszt túlélő emlékiratai címmel.”

Tagadhatatlanul nagy érdeklődés kísérte. Nem csak azok részéről, akiknek tetszett.

Mindennek története elolvasható az itt mellékelt bevezetőben.

A könyv alkotója az 1928-ban Lengyelországban született, majd koncentrációs táborokat túlélő, lengyel-izraeli újságíró és író, Roman Frister.

2015 februárjában halt meg Varsóban.

Emlékirata óriási sikert aratott  Lengyelországban, Izraelben és Németországban is, de valahogy nálunk – ahol a holokausztirodalomnak oly nagy piaca van –  1997-es kiadása óta a mai napig nem akad vállalkozó a magyar fordítás megjelentetésére.

A könyvnek a záró fejezete „Árpád bácsi a settenkedő buzeráns” címet kapta. A német szövegben az „Árpád bácsi” magyarul áll.

Az elmúlt napokban ketten is kérték, hogy az „Élő Archívum” rovatban tegyem elérhetővé az egykori szöveget.

Gondolni sem merek arra, hogy azért merült fel hirtelen 17 év után e könyv homályos emléke, mert Göncz Árpád volt államelnökről  Magyarország legmigránsimádóbb  kerületében, a 13-ikban (lásd a 2016. október 2-i kényszerű migránskvóta népszavazás bontását) egy környéket elneveztek róla.

A Demokratában megjelent könyvismertetésnek tehát itt olvashatják az első részét, amit majd holnap követ a második, majd azt követően a harmadik része.

 

BEVEZETŐ

A SAPKA – EGY HOLOKAUSZT-TÚLÉLŐ EMLÉKIRATAI (I.)

 

Lovas István

 

A XX. század második felének történelmét minden bizonnyal leginkább befolyásoló könyv, Szolzsenyicin 1800 oldalas Gulág szigetcsoportja, megdöbbentő jelenettel kezdődik.  1949-ben a szerző és barátai a Tudományos Akadémia folyóiratában egy furcsa hírre bukkantak. Abban arról volt szó, hogy a szibériai Kolima folyó melletti ásatások alkalmával egy földalatti jéglencsére bukkantak, amelyben többezer éves, történelem előtti faunára leltek. A megtalált prehisztorikus szalamandert és halakat körülvevő jeget a jelenlévők feltörték és ,,élvezettel” falták fel a helyszínen.

A kispéldányszámú tudományos folyóirat átlagolvasója nyilvánvalóan elámult: lám, a fagyasztott hal többezer éven át is fogyasztható állapotban őrizhető meg. Szolzsenyicinnek és volt fogolytársainak azonban a ,,pártszempontból” figyelmetlen tudósítás egészen más történetet árult el: szinte látták maguk előtt, ahogyan a fagyott tundrán dolgozó, végsőkig kiéheztetett ,,zekek”, a politikai foglyok, rávetették magukat a leletre és tudományos értékét figyelembe sem véve, felfalták.

Szolzsenyicin könyve ezért is oly gigantikus jelentőségű, ugyanis a szovjet totális állam rabjainak életét kendőzetlenül jeleníti meg. Olvashatunk benne kannibalizmusról, éppen úgy, mint ahogyan az emberevés az ukrán holodomorról (az ukrán holokauszt neve, amikor Sztálin mintegy tízmillió ukránt éheztetett ki) írt monográfiákban is kendőzetlenül szerepel.

A másik totális diktatúra, a hitleri nemzetiszocializmus foglyainak emlékiratai ezzel szemben meglehetősen manicheisztikusra sikeredtek: a fehér és a fekete élesen elválik egymástól, a szürke zóna pedig hiányzik. Egyik oldalon a minden rossz fölé emelt, idealizált rabok, szemben az elpusztításukra vagy dolgoztatásukra ill. őrzésükre kirendelt németekkel. A holokauszt-túlélők könyvei így egy idő után meglehetősen sematikussá válnak, sőt könnyen hamisíthatókká – emlékezzünk a múlt év végén hetilapunkban ismertetett svájci álzsidó,  Wilkomirski ,,holokauszt-memoárjának” tündöklésére és gyászos bukására.

Ahogyan a Beszélő, az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs és társaiban publikáló szerzők írásaiból oly gyakran olvashatjuk, a mítoszgyártás, a heroizálás, a történelem árnyalatlan visszaadása egy igazi intellektushoz vagy – ezt főként a Fidesz-Polgári Párt május végi győzelme óta olvashatjuk – ,,polgárhoz” méltatlan. Nyilaik – nyilván merő véletlenségből – szinte minden esetben magyar célpontra irányulnak: a Don-kanyarban elesettekre, emlékükre, Feszty-körképre, Ópusztaszerre, ősi legendákra, és általában a magyar történelem legfelemelőbb, legszentebb pillanataira, melyeket ki tudja hányadszor ,,dekonstruktivista” elemzéseknek vetnek alá. Ugyanakkor ez a szűk kör a holokauszt-irodalommal egészen másként bánik: amikor Konrád György vagy Kertész Imre indul nyugati portyáira újabb és újabb, a német bűntudatra játszó kliséikkel, miközben a török vendégmunkásokat messze alulmúló németséggel magyarázzák el saját hőstetteiket a helyi televízióban, csak dicséret csapódik le a fentebb említett lapokban.

Hetilapunk a holokausztot – éppen úgy, mint a kommunisták, a hutuk, a szerbek és egyéb népgyilkosok áldozatait (mivel nem vagyunk rasszisták, nem állítunk fel a népirtások között hierarchiát, a ,,másságot” mélyen tiszteljük és mivel nem vagyunk provinciálisak, a tőlünk távolabb elpusztítottak emlékét is tiszteljük) – hatalmas tragédiának tartja. Éppen ezért mutatunk be most egy arról szóló könyvet, amely ugyanakkor nem mitizál, heroizál és nem használ csak kétfajta színt, a feketét és fehéret. Ez a könyv Izraelt, Lengyelországot és Németországot már megrázta anélkül, hogy erről a magyar olvasói vagy a közmédiák anyagi fenntartói (mi) akár egy betűt olvashattak vagy akár egy hangot is hallhattunk volna. Pedig bőven hagytunk rá időt ,,tudósítóinknak”. De most, amikor idén januárban Németországban az egy évvel korábban megjelent keményborítású könyv óriási sikere után a 71 éves Roman Frister kötetét most januárban papírkötésben is piacra dobták, elhatároztuk, megtörjük a csendet és ismertetjük ezt a rendkívüli holokauszt-emlékezést, mely először 1993-ben jelent meg az izraeli Dvir kiadónál A sapka, vagy az élet ára címen.

A Lengyelországban született és ott újságíróként dolgozott író Izraelben él. Hosszú időn át a Ha’aretz című napilap szerkesztője volt, majd 1990 óta a Tel Aviv-i újságíró iskola vezetője. Könyve héber nyelvű ere­detijének megjelenését döbbenet fogadta, de bestseller lett belőle. A bőven ömlő honorárium mellett kijutott neki a fenyegető levelek özönéből is. Frister jobbnak látta, ha egy időre távozik választott hazájából, ami nem esett nehezére, mert elárasztották a külföldi meg­hívások. 1995-ben a lengyel, tavaly év elején a német fordítást kapkodták el kemény kötésben. Jólle­het ötven márkába került, egy hónap alatt negyvenezer példány kelt el belőle német földön. A Spiegellel az élen az újságok dics­himnuszokat zengtek a tabufeszegető könyvről, és Fristert úgy elhalmozták a meghívások, hogy heteken át estéről estére más-más német város­ban dedikálta művét és találkozott olvasóival. A magyar liberális sajtó tudósítóinak eszükbe sem jutott, hogy interjút készítsenek vele. És a jelek szerint egyetlen hazai könyvkiadó sem kereste meg, hogy a magyar fordítás jogát megszerezze, s ezáltal teremtse elő a Konrád- és Kertész-dolgozatok elfekvő készletei tárolásának tetemes költségeit, noha ezek a privát kiadók állítólag profitorientáltak.

A keménykötésű első kiadás zsebkönyv változatát a világ egyik kiadóóriása, a Bertelsmann-csoport (a Népszabadság Rt. tulajdonosa) berlini cége (Siedler Verlag) jelentette meg 25 márkás áron.

A német lapok közül az Allgemeine Zeitung azt írta a Frister-műről, hogy „a szó igazi értelmében szégyenérzet nélküli könyv, mert teljes nyíltsággal mutatja be az emberi teremtmény életbenmaradási ösztönét mint olyan célt, amelynek minden más csak alárendeltje”.

Roman Frister 1928-ban született zsidó nagypolgári család egyetlen gyermekeként a sziléziai Bielskóban. Apja jólmenő ügyvéd. A német megszállás idején hamis keresztény papí­rok birtokában háborítatlanul éltek, anyja egy magasrangú SS-tiszt hódolattal övezett titkár­nője volt. Az aranyélet addig tartott, amíg egy zsidó denunciáns be nem árulta őket a Gestapó­nál.

A könyv – amelyet a következő hetekben részletesen ismertetünk – nem kronologikus felépítésű, ennek ellenére az események könnyen követhetők. Mint nyugati kritikusok rámutattak, a művet a szerző példátlan nyílt­sága és őszintesége teszi különösen fontossá, mert köntörfalazás nélkül tárja fel a holokauszt elhallgatott emberi titkait. Frister egy olyan fiatalembert ábrázol, önmagát, akinek egyedüli célja a túlélés bárkinek az élete árán is. „A táborban nyüzsögtek a spiclik, akik egy morzsa kenyérért bármire képesek vol­tak” – írja egy helyütt, de afelől sem hagy kétséget, hogy maga sem ismert erkölcsi gátlást, ha az érdekei forogtak kockán.

Roman Frister nem hősi eposzt írt, nem zengi a barátság vagy a sorsközösség álpátosztól csepegő KZ-himnuszát. Az ilyesmi Frister számára csak lejáratott és utólagos ideal­i­zálási kísérlet, amelynek a valósághoz semmi köze. A lágerban a terror uralkodott; elhatal­masodott a besúgás és a kollaborálás – ez volt az életbenmaradás ára. A lélek lerombolása cserében a fizikai túlélésért.

A gyűjtőtáborok témáin rágódó iro­dalomban ez az önéletrajz nemcsak azzal tűnik ki, hogy a szerző minden eddigi tabu iránt tiszteletlen. A Bonner Zeitung szerint épp ez a fő érdeme; az, hogy van bátorsága kimondani az igazságot.

Izraelben A sapka ellenségei azt vetették az író szemére, hogy belepiszkít a saját fészkébe. A holokauszt-túlélő zsidó Fristert egy-két, hisztérikusan feldühödött bírálója még antiszemitának is kikiáltotta. A kétség­telenül provokáló könyv mégis a best­seller lista élére kúszott fel Izraelben is. A német Freie Presse írta: „Éppen most, amikor mások azon fáradoznak, hogy a helyére tegyék a zsidók szerepét az ellenállásban, a partizán mozga­lomban és a hadseregekben, Frister arról beszél, hogy a gettóban és a lágerban miként folyt a zsidók közt a kollaborálás és egymás besúgása; az egymás kárára elkövetett lopások­ról, megerőszakolásokról és gyilkosságokról beszél. És ami a nyíltság csúcsa: mindig ön­magáról is szól. Például amikor Krakkóban a Ge­stapo elkapja. A házból egy nő látja a történteket, mire gyorsan és részvétlenül bezárja a ka­put. Hogyan cselekedett volna Frister? A választ ő adja meg: Ugyanígy.”  Ahogyan tették ezt itt sokan, tehetnénk hozzá, az ötvenes évek Rákosi-terrorja idején – hogy Bauerékról most ne is essen szó.

A memoár legmegrázóbb példája: a sapka. Ez a címadó epizód az ötödik, befejező részben olvasható, mához hat hétre.

Nem mindenkinek, aki megjárta a gettót és a lágerokat szárad a lelkén valamelyik fogolytársa halála, de „az élet ára” (ez a könyv alcíme) gyakran egy másik hitsorsos kioltott élete.

Az igazságnak sokszor szörnyű íze van. De Frister ki meri mondani: ő azért maradt élet­ben, mert gondoskodott róla, hogy helyette valaki mást öljenek meg. Alapelve: Kerül amibe kerül, nekem életben kell maradnom.

A berlini Der Tagesspiegel nem csodálkozik a heves izraeli indulatokon. „A szerző olyan tabutémákhoz nyúlt, mint a zsidó kollaboránsok és besúgók üzelmei, és nem rejti véka alá azt a meggyőződését, hogy sok lélekben ott szunnyad a Gonosz, függetlenül hordozója nemzetisé­gétől” – írja a német lap.

Erkölcsnek, vonzódásnak vagy pláne szeretetnek nincs helye a koncentrációs tábor­ban. Mindenki önmaga felebarátja – hangzik Frister életbölcselete, s jórészt erről szól az egész könyv.

És mielőtt megkezdenénk az első ismertetést, rövid figyelmeztetés mindenfajta beavatkozási kísérlet ellen. Gyanakvásunk ugyanis nem alaptalan. 3 évvel ezelőtt, akkor, amikor hetilapunk még nem a lapvezetés saját tulajdonában volt, egy szintén szenzációszámba ment és ugyancsak sokat támadott könyvet ismertettünk (John Sack: Szemet szemért, a zsidók németek elleni bosszúja 1945-ben) amely a II. világháború után 2 millió német meggyilkolásának egy részletéről, azon lengyelországi koncentrációs táborokról és börtönökről szólt, ahol kollektív büntetésként a németeket tartották csak azért, mert németek voltak. Ebben, a zsidó-amerikai szerző által írt könyvben volt szó egyébként arról a jelenleg Izraelbe távozott Morelről is, akinek kiadatását többezer lengyelországi német meggyilkolásáért és megkínzásáért a lengyel hatóságok most kérik, mint láthattuk nemrégiben a Hét c. televíziós műsorban, Járai Judit tudósításában. Nos, a Szemet szemért c. könyv valakinek vagy valakiknek nagyon nem tetszhetett, ugyanis az utolsó ismertetése (amely egyébként, szerencsére, messze nem volt olyan érdekes, mint az azt megelőző, hetilapunkban megjelent részek) már nem láthatott nyomdát. Ezt akkor természetesen nem tudtuk megírni. De most igen. És azt is, hogy 3 évvel később, idén április 17-én, a HVG „Kegyetlen bosszú” címen írt cikkében Sack könyvét már pozitívan ismerteti. Lehet, hogy ezzel a könyvvel is így járunk. Azt már azonban most bejelentjük: az utolsó rész a hatodik lesz Árpád bácsi, a settenkedő buzeráns címmel. Ha ezt a részt Önök nem olvashatják, akkor Magyarországon e könyv ellenzőinek hatalma messze nagyobb mint izraeli, németországi vagy lengyelországi elvbarátaiké.

 

 

A sapka (II.)

 

„Türelmesen vártam, hogy apám meghaljon és a kenyerét elvehessem”

A zsidó Roman Frister holokauszt-túlélő kendőzetlen önéletrajza

 

LOVAS ISTVÁN

                                                                                                                                  

 

(A sapka, vagy az élet ára c. könyv ismertetésében előforduló idézeteket dőlt betűkkel jelezzük.)

 

Frister drámai jelenettel indítja A sap­kát. Apja tífuszban fekszik egy lengyelországi táborban, miután a lágerban kitört a járvány. Az anti­szemita plakátok, amelyeket letartóztatásom előtt szerte a városban láttam, a zsidókat mint ennek a betegségnek a vírushor­dozóit bélyegezték meg. A valóság most azt bizo­nyította, hogy a náci propagandistáknak igazuk volt. Az apa titkolta betegségét, de lábai a reggeli szemlén felmondták a szolgála­tot. Meg­próbáltam, hogy apámat támogassam. A jobbján álló rab úgy tett, mintha semmit sem látna. Senki sem volt hajlandó, hogy érdek nélkül pazarolja az erejét. Általában okosabb, ha az ember távoltartja magát azoktól, akiknek a sorsa megpecsételődött. Amikor az apa össze­csuklott, a fiú nem hajolt le, hogy talpra segítse. Minden tapasztalt rab tudta, hogy olyan emberrel nem szabad törődni, akin már nem lehet segíteni. A balszerencse ragályos.

             Az apa kórházba került. A fia felkereste. A kórteremben valaki a kezét nyújtotta felé. Talán vizet kért. Úgy tettem, mintha nem lát­nék és nem hallanék semmit. Nem is attól fél­tem, hogy megfertőz, de nagyon féltem bármi­féle érintkezéstől, bármiféle azonosulástól ezekkel az emberekkel. Mintha képesek lennének rá, hogy magukkal rántsanak elveszett világuk sötétjébe.

            A fiú észrevette, hogy az apa szalmázsákja alatt egy egész cipó rejtezik. Meg akartam kér­dezni tőle, hogy szüksége van-e valamire, de rögtön tudtam, milyen abszurd ez a kérdés. Olyan halkan suttogtam, hogy szinte magam se hallottam. Hát titkon nem arra gondoltam, hogy nem fog válaszolni? De ebben a pillanatban megmozdította az ujjait, mintha valamit jelezni akarna. A kezem, amelyet már kinyúj­tottam a cipó felé, most megtorpant. Leültem a priccs szélére és türelmesen vártam, hogy meg­haljon és a kenyeret lelkifurdalás nélkül magamhoz vehessem.

            A fiú hét napon át szemlélte apja halál­tusáját. Minden gondolatom a cipó körül keringett. Rettegtem, hogy tönkremegy, mielőtt apám kileheli a lelkét. Féltem, hogy a patkányok előbb falják fel, mint hogy én hozzájutok. Vagy egy betegápoló megtalalálja a kincset és elrabolja az orrom elől.

A könyvben múlt és jelen rapszodikusan váltakozik. A szerző visszaemlékezik a háború előtti utolsó őszre, 1938-ra, amikor Német­országból hazatoloncolták a lengyel állampol­gárságú zsidókat. A Frister-család vacsora közben az újságokból értesül a hazatelepítet­tek viszontagságairól. – Épp most olvasom – mondja Frister papa -, hogy ezek a szerencsét­len ördögök az ékszereiket is elkótyavetyélik a környékbeli parasztoknak, hogy élelmiszerhez jussanak.

            Anyám részvéttel bólogatott. Majd hirtelen megszólalt: – Az ékszereiket? Nem kellene nekünk is odautaznunk?

            Apám szemrehányó pillantást lövellt anyámra.

            Az apa a rettenetes tífuszhalál küszöbén így szól fiához: – Ha ennek vége van, utazz Garlica Duchownába Kruczekékhez. Emlékszel rájuk, nem? ők rejtegettek bennünket 42 nyarán a házukban. Egy kis bőröndöt fog átadni neked. Ebben a bőröndben a Lengyel Nemzeti Bank köt­vényeit találod húszezer dollár értékben. Biz­tos befektetés. Szilárd, mint a szikla. Könnyen pénzzé tudod majd tenni. Emberek hal­nak meg, házak dőlnek romba, városok tűnnek el a térképről, de a bankok örökké élnek, akár a levegő, a víz és a föld.

            A szerző barátja, Fredek szintén elvesz­tette az apját. Egy őr agyonlőtte, amikor megpróbált egy zsák rozslisztet a táborba csem­pészni. Amikor a szerző elmondta neki, hogy apja haldoklik tífuszban, Fredek azzal a javaslattal állt elő, hogy adják el az öreg Frister gyapjútakaróját, amely a barakkban maradt a fekhelyén.  – De hiszen még meg sem halt az apám – mondta az ifjabb Frister.

A barát válasza: – Ne légy ostoba, Roman. Pontosan tudod, hogy az apádnak sose lesz már szüksége gyapjútakaróra. Mit játszod meg magad?

            A szívem mélyén tudtam, hogy Fredeknek igaza van. A takaróért kaptunk is két vekni rozskenyeret és egy félkiló marharépa lekvárt szacharinnal édesítve. Az apámnak egy szót sem szóltam róla.

(Folytatjuk.)

 

 


Forrás:lovasistvan.hu
Tovább a cikkre »