Riadó

Ha a szabadságharc bukása után bitón vagy kivégzőosztag előtt végzi, ma talán ismertebb lenne a neve. Az erőszakkal halt nagyok utóélete mindig fényesebb. Nem rajta, Czuczor Gergelyen múlott, hogy sorsa másként alakult. Az Akadémia közbenjárása mentette meg a kivételes pap-költő életét. Azét az emberét, akinek forradalmi költeményei „Petőfi-hőfokon” égtek. Riadó című verse (1848) már önmagában is elég lett volna, hogy Haynau halállistájára kerüljön: „Nem kell zsarnok király! csatára magyarok, / Fejére vészhalál, ki reánk agyarog. / Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk / Mi sárgafekete lelkébe tőrt verünk.”

Az „életre ítélt” Czuczorról méltatlanul keveset tudunk. Talán csak annyit, paraszti sorból került a papi pályára, majd innen indulva lett mellette tanító, jeles nyelvművelő, ünnepelt költő. Alig tudunk a nyitott, messzire tekintő emberről, pedig izgalmas, nemes pályát futott be. Mint született nyelvzseni (már fiatalon kitűnően beszél – és tanít – németül, szlovákul, latinul, görögül), verseiben mesterien használta a magyart, még arra is ráérzett, hogyan lehet anyanyelvét antik formában megszólaltatni. Az egyház nem nézte jó szemmel Czuczor markáns költészetét, világias életmódját, büntetésből vidéki tanításra rendelte; közben a hatalom elkobozta frissen megjelent, a nemzeti öntudatot hirdető verseit. Ám ez csak olaj volt a tűzre, költészete ettől csak radikálisabbá lett. Amikor kitört a forradalom, nyomban melléje állt, sőt az elsők közé…

Az idén Czuczor Gergely felvidéki falujában, Andódon emlékeztem 1848-ra. A szülőház helyén álló megkopott kőtáblán csupán egyetlenegy, vékony nemzetiszín szalag libegett a márciusi szélben. Riadó!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »