„Részegítő bora mély magyar érzésnek”

„Részegítő bora mély magyar érzésnek”

Jómagam az Anyaországból származom, de számtalanszor visz az utam a mi csodálatos Tündérkertünkbe. Így volt ez nem egészen egy hete is. Székelyföldi tartózkodásom miatt a vasárnap reggeli szentmisét a zeteváraljai római katolikus templomban hallgattam meg.

Szeretem az ilyen alkalmakat, mert ahogy a hétköznapi életben, úgy a szentmiséken is nagyobb szerepet kap a magyar nemzet iránt való hűség hangsúlyozása Erdélyben, mint a csonka Magyarországon. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy itt minden egyes templomban – legyen az nagyvárosban, vagy a legapróbb szórványfaluban – a szentmise után felhangzik a magyar, majd a székely himnusz.

Az sem szokatlan, hogy a kötelező miserészek között felcsendül egy-egy, a magyar sorsot megéneklő dal, népzene. Ilyenkor mindig meghatódom, s most vasárnap a „Szállj, dalom” éneklése közben, ahogy körbenéztem, sorban könnyüket törölgető kendős néniket láttam. Elgondolkoztam, vajon mi lesz néhány évtized múlva. Ezekkel a könnyüket törlő asszonyokkal együtt vajon a hazaszeretet, a kisebbségi lét és a számtalan megaláztatás, szenvedés okozta megkövesedett identitástudat is eltűnik Erdélyből?

Trianonnak közvetlen elszenvedője már nem él, az idősek még sokat láttak, s tapasztaltak – mindkét országban – a kommunista rezsim által okozott elnyomásból, amely ellenére, vagy éppen miatta olyan erősen gyökerezett meg bennük a nemzet iránti szerelmes elköteleződés. Körbenéztem, s mint már olyan sokszor, most is elszorult a szívem a gondolatra, hogy őket tagadta meg a többség Magyarországon 2004. december 5-én. Azokat, akik a nagyhatalmi harc következtében, akaratuk ellenére kerültek idegen kézbe, amely nemhogy megtartotta, de igyekezett minél előbb agyonütni őket.

És még mindig itt vagytok, drága székelyek – gondoltam. Tárt karokkal fogadjátok azokat is – akik sok évtizedre sorsotokra hagytak, odaadjátok az utolsó falat kenyereteket, csak hogy adjatok. Most pedig itt ültök a templomban velünk együtt, fogjuk egymás kezét a Miatyánk közben. Ti igazán megszenvedtétek az Úr akaratát…

Mennyivel másképp szól a Himnuszunk olyan ajkakról, akiknek sokáig tilos volt énekelnie azt. Vajon hány magyarországi fiatal érzi át a súlyát annak, mennyire szerencsés, hogy szülőföldjén magyarként élhet? Talán, ha Spiró, Petri, meg Esterházy helyett Wass Albertről, Nyirő Józsefről, Reményik Sándorról is hallanának, ha nem még mindig ferdítésekkel telt történelmet tanulnának, megértenék a magyar sors mibenlétét, megéreznék a saját felelősségüket is abban, hogy a hazaszeretetet minduntalan táplálni kell, és kötelességünk tovább örökíteni.

A templomban síró idős emberek még magukénak érezték a traumát, amely meghatározta életüket, hozzáállásukat, érzéseiket. Nemrégiben Matl Péterrel művész úrral, a Vereckei Emlékmű alkotójával beszélgettem, aki azt mondta, az édesanyja egész életében nem volt hajlandó – vagy inkább nem volt képes elhinni, hogy Munkács többé már nem Magyarország részét képezi.

A mise végén énekeltük hát a himnuszokat, magyart is, székelyt is, bennem kavarogtak a gondolatok és párás volt a tekintetünk. Végül eszembe jutott Wass Albert „Jönnek!” című regénye, amely akár oktatókönyvként is szolgálhatna a fiatalok számára, hogy megtudják, miként is éltek a testvéreink az I. világháború után román földön. Lejátszódott előttem a kép, ahogy a bécsi döntés értelmében Erdély egy részét visszacsatolták és már úton voltak a magyar honvédek. Wass leírja, amint az öreg az istálló mögött tanítja azokat a gyermekeket a magyar Himnuszra, akik nem hallhatták az iskolában, sem otthon.

„Ti budapesti magyarok, s ti többiek, Alföldön és Dunántúl: tudjátok ti, mi az, a himnuszt énekelni? Halljátok templomban, iskolában, ünnepélyen, gyűlésen, mindig. Gyermekeitek az iskolában tanulják.

A mi fiataljaink nem hallották soha. Csak néha rádión, ha hozzájutottak, figyelték áhítattal és imádkozó szívvel a bűvös dallamot, melynek szavát csak elgondolni tudták, nem megérteni. Ha valaki mégis tudta s énekelte: bajt szerzett vele magának, családjának, falujának. Aki tudta is, magában tartotta. De élt a himnusz mégis! Tudták, hogy van és tudták, hogy imádság.

[…] Úgy álltak ott körben a fiatalok, levett sapkával, imádkozó arccal, mint templomban, ha úrvacsorát oszt nekik a pap. S egy öreg magyar osztotta a szót: a himnusz szavait. Átvették tőle egyenként a szót és ették, mintha úrvacsorai szent kenyér lett volna, s itták reá a dallamot: részegítő borát mély magyar érzésnek.

Lassan botorkált torkukban a szó s az ének, a szemük könnyes volt és az arcuk piros. Lábujjhegyen osontam el a kerítés mellől és úgy éreztem magam, mintha fenn jártam volna az olajfák hegyén.”

Ebbe gondoljunk bele néha!

 

Zana Diána

The post „Részegítő bora mély magyar érzésnek” appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »