Reagan elnök hagyatéka

Reagan elnök hagyatéka

Reykjavík. E városról elsőként szinte mindenkinek egy távoli szigetország jut eszébe, ahol a nyári nappalok éjjelekbe nyúlóan világosak, míg a telek lehangolóan sötétek és hosszúak. Az ország, amely a világ egyik legbékésebb államaként leginkább gejzírjeiről, vulkánjairól és geotermikus energiájáról híres, és ahol a katonaság is inkább csak parti őrség formájában ismert. És pontosan harminc esztendővel ezelőtt, 1986. október 11-én és 12-én, ha csak két napra is, de Reykjavík kétségkívül az egész világ fővárosává vált. Miért is? Nem másért, mint hogy nagyjából egyenlő távolságra fekszik Washingtontól és Moszkvától. Így adhatott otthont az Atlanti-óceánra néző reykjavíki Höfdi ház Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov, a szovjet kommunista párt főtitkára csúcstalálkozójának. Éppen harminc esztendeje kezdetét vehette a hidegháború vége, és vele együtt a szovjet típusú diktatúrák végnapjai, amely így méltán számíthat a huszadik század egyik legmeghatározóbb pillanatának.

Ronald Reagan az Egyesült Államok negyvenedik elnökeként 1981 januárjában tette le a hivatali esküt. A szívében mindvégig patrióta, talpig úriember elnök Amerikára úgy tekintett, mint „egy fénylő városra a hegyen”, és nem kevesebbre vállalkozott, mint a totalitárius szovjet rendszer megtörésére. Tette ezt akkor, amikor az amerikai közéletben még elevenen élt a külhoni háborúkkal szembeni tiltakozás jelképévé vált Vietnam fogalma. Amikor a teheráni amerikai nagykövetség személyzetének foglyul ejtésétől és a kudarcba fulladt szabadítási kísérlettől kezdve a sikertelen leszerelési ajánlatokon át az afrikai területek szovjet kézre kerüléséig sorozatos amerikai kudarcok és melléfogások jellemezték a kort. Nyugaton már robbant az olaj ára, és nőtt azok száma, akik a hidegháborús költségek növelése helyett nagyobb belpolitikai figyelemért kiáltottak. A világnak abban a felében vajmi keveset lehetett pontosan látni és tudni abból, mi is zajlik az elszigetelt keleti féltekén, és valójában mekkora erőt rejthet a vasfüggöny leple. Mindezek igencsak közrejátszottak abban is, hogy sokan kétkedéssel fogadták a színészmúltja miatt „hollywoodi cowboynak” tekintett elnök elképzeléseit. Azon pedig egyenesen felháborodtak, amikor Reagan elnök elvetette az akkortájt egyeduralkodó hadászati elvet, a csak MAD-ként elhíresült „mutual assured destruction”-t, vagyis kölcsönös megsemmisítési stratégiát, amelyben az országok védelmét egy esetleges nukleáris háború megsemmisítő erejétől való kölcsönös félelem jelentette.

Ehelyett Reagan elnök hivatalba lépésekor azt mondta, meg kell találni azt a modern technikát, amivel elejét lehet venni az első csapásnak. Ezzel együtt meghirdette a később csak „csillagháborúként” emlegetett tervét, amely a világűrbe telepített modern technikán alapuló fegyvereken keresztül képes lett volna megelőzni és ártalmatlanná tenni egy nukleáris támadást. Ez az elképzelés kihúzta a szőnyeget a szovjet katonai stratégia alól. És ha a szovjet hatalom valaha valamitől rettegett, az nem volt más, mint hogy megfosztják azoktól az elnyomó eszközeitől, amelyeken kívül már valójában semmi nem volt képes egyben tartani birodalmát. Reagan elnök politikája ugyanakkor egyszerre több oldalról kapott bírálatot: otthonról azért, mert az elképzelés hatalmas fejlesztési költségeit az amerikai jóléti kiadások rovására kívánta előteremteni. Nyugat-Európából azért, mert felborította a kialakult és megszokott, egyesek számára egyenesen kényelmessé vált egyensúlyt. Egyébként pedig azért, mert megvalósítása csak egy messzi ábrándnak tűnt – ahogy kritikusai fogalmaztak, elképzelése nem volt más, mint egy makacs öregember ábrándja. Ez pedig akkor vált egyre szembetűnőbbé, amikor a 75 éves Ronald Reagan elnöknél húsz évvel fiatalabb és dinamikus Gorbacsov vette át a szovjet kommunista párt főtitkári stafétáját. Sokak pedig továbbra is csak egy fellegekben járó filmszínészt láttak benne, és való életbeli győzelmének nem nagy esélyt jósoltak.

Amit azonban a kritikusok ekkor még nem tudtak és nem is láttak: Gorbacsov ezekben az esztendőkben már nem a fegyverkezési küzdelem fokozásáért, hanem éppen annak fékezéséért igyekezett versenyt futni. Nem nagyon maradt ugyanis más választása, mint hogy a katonaságtól és a méregdrágává váló fegyverkezési versenyből szabadítson fel pénzügyi forrásokat a képekben paradicsomi állapotként lefestett, de a valóságban egyre katasztrofálisabb állapotba sodródó szovjet gazdaság megreformálása, ahogyan ő nevezte, a peresztrojka érdekében. Gorbacsov így ezzel a határozott szándékkal érkezett harminc évvel ezelőtt az esős, októberi Reyk­javíkba. Az addig terjeszkedő és félelmetesnek tűnő szovjet fél itt olyan leszerelési ajánlatot tett, amelyen nemcsak Reagan elnök, hanem az egész amerikai delegáció meglepődött. Ez a kezdeti meglepődés ugyanakkor csak nagyobbra dagadt, amikor Reagan elnök nem sokat habozva, határozottan el is utasította Gorbacsov ajánlatát. Ugyanis nem mondott le a „csillagháborús” elképzeléséről, amit a szovjetek feltételül szabtak. Reykjavík a leszerelés szempontjából tehát sikertelenül zárult. Ám a vég éppen itt kezdődött el. Nem más miatt, mint hogy ezúttal olyan elnöke volt Amerikának, aki hitt abban, hogy céljai és elképzelései jók, és másoktól eltérően e hitétől a vonzónak tetsző, ám közép­utas kompromisszumok érdekében sem fordult el. Még akkor sem, ha makacssága közben néha már-már valóban a fellegekben járt.

Harminc esztendővel ezelőtt Reykjavík jelenthette a történelem azon fordulópontját, ahonnét már nem volt, nem lehetett visszafordulni, ahonnan már nem volt visszaút. A Közép-Európát beborító sötétségen egyre nagyobb számban jelentek meg a fényt árasztó rések, és a fojtogató szovjet szorítás elkezdett gyengülni. Ami azonban csöppet sem gyengült el, az Rea­gan elnök hite és elszántsága volt. Reykjavík után még egyetlen esztendő sem telt el, amikor a történelmi pillanatot felismerve, 1987 júniusában már Berlinbe látogatott. A Brandenburgi kapunál elmondott beszéde, a kapu felnyitására és egyúttal a hidegháború kegyetlenségét és Európa megosztottságát szimbolizáló berlini fal lebontására felszólító, és mind a mai napig visszhangzó szavai kijelölték a történelem további útját. Elképzelései és azokért töretlenül kiálló hite visszaadta egy falakkal, tankokkal és őrtornyokkal mesterségesen szétválasztott és megalázott nemzet önbecsülését, és emellett megteremtette annak lehetőségét, hogy a közép-európai országok saját kezükbe vegyék sorsuk alakítását.

Ronald Reagan elnököt elődeitől egy tulajdonság biztosan megkülönböztette: céljai világosak voltak, és azokat egyértelműen fogalmazta meg. Nem hitt abban, hogy a szovjet rendszer magától szétesik, vagy egyszer csak megváltozik, és elvetette a feltartóztatási politika néven ismert, még Harry Truman elnök által negyven évvel korábban ismerté tett doktrínát is, amely az évtizedek során szépen lassan megalkuvásba fordult át. Olyan megalkuvásba, amelynek fő üzenetévé vált, hogy ami a vasfüggönyön túl történik, azon a Nyugat elmereng és sajnálkozik ugyan, de beavatkozni soha nem fog. Olyanná, miszerint a Nyugat nem győzelemre, hanem a vereség elkerülésére és az egyensúly, sőt enyhülés megőrzésére törekszik. Ehelyett Rea­gan volt az az elnök, aki kifejezett célként fogalmazta meg a feltartóztatási politika meghaladását és azt, hogy az általa ördöginek nevezett szovjet rendszer felett győzelmet fog aratni. Retorikája azt sugallta, egy ördögi rendszerrel nem lehet egyezséget kötni. Ehhez pedig a történelem tapasztalata alapján jól tudta azt is, hogy az erő nyelvén kell beszélnie, mert a szovjet rendszer másból soha nem értett. Mindez pedig forradalmiként hatott abban az értelemben, hogy egy már-már megszokássá vált és sokaknak talán kényelmes egyensúlyt borított fel. Valójában nem is másnak, hanem éppen ennek köszönhető, hogy szép számmal akadtak kritikusai mind elnökségének ideje alatt, mind pedig azt követően. És hogy Reagan elnök tényleg a fellegekben járt? Nos, ha ez így van, akkor ennél jobbat nem is tehetett.

Harminc évvel ezelőtt a reykjavíki találkozó fontos állomás volt, hogy Ronald Reagan elnök megváltoztathassa a történelem útjait. És mindazért, amit tett, Közép-Európa számára méltán ő a valaha élt legnagyobb amerikai elnök.

A szerző jogász, közgazdász

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »