Ráérősen

Ráérősen

Akkor már külön lakóházban, de egy utcában laktunk nagyszüleimmel. Gyakran megálltam náluk a gimnáziumból hazajövet tepertős túrós csuszára (nagyapám érthetetlen módon tejföl nélkül ette), grízes tésztára (én tejjel szeretem ma is, ami a családom számára felfoghatatlan, sőt tűrhetetlen látvány, ezért legtöbbször magányosan, félrevonulva, gyorsan fogyasztom el).

 

Vagy szilvás gombócra (kizárólag nudlival, melyek kis hurkákra vannak sodorva és töltetlenek, prézli helyett megforgathatók darált mákban is akár, de akkor a gombóc is)  – ezek voltak a kedvenceim, ezekkel az ételekkel lehetett már csak odacsalogatni a gimnazista fiút, akit már nem igazán kötöttek le a nagyszülőktől sokszor hallott és kívülről tudott történetek.

 

Idővel az úti célok is elfogytak

 

A régebben imádott nagyszülős, szülős, gyerekes családi kártya partik is egyre ritkábbak lettek. Amikor aztán nagyapám az örök kártyamezőkre távozott, és nagymamám magára maradt, inkább már ő járt át hozzánk az utca túlsó végére látogatóba, elment a kedve a főzőcskézéstől is. Egész napos készülődést jelentett neki ez a program, szinte egyetlen kimozdulását a lakásból, elfogytak az idővel az úti célok is.

 

Mindig talpig feketébe öltözött fel, mert az akkori öregeknek a házastárs elvesztése nem féléves gyászt jelentett, hanem holtomiglant, egy mosoly nélküli életmódot, amibe még a televízió se, a rádió se fért bele, aki számára megszűntek létezni a külvilág rezdülései. Az élet fénypontjai számára a temetőlátogatások, esetleg a gyerekek, unokák látogatásai voltak (négyből három dédunoka látását és szeretetét is megengedte neki a sors).

 

Inkább a múltba, mint előre

 

A hirtelen visszavonulását, magába fordulását érdekes módon már akkor megértettem, átéreztem, és nem sajnáltam, hanem csodáltam érte az egyszerű asszonyt. Viszont érthetetlen volt számomra a lelassulása a gyalogos közlekedésben! Az addig fiatalosan mozgó, szinte guruló, intézkedő öregasszony párja elvesztését követően egyik napról a másikra teljesen lefékezett. Soha többé nem sietett sehova se! Még gondolkodásában is inkább visszafele tekintett a múltba, mint előre.

 

A lakóházaink közt lévő rövid, kétszáz méteres út megtételére egy órára is szüksége volt, és nem kizárólag fizikai, egészségi okok miatt. Figyeltem őt szobám ablakából, mert onnan egész az ő házsarkáig elláttam. Az úton számtalanszor megállt, hátranézett, megfordult, mintha keresne valakit, mintha be kellene várnia valakit. Nagyapám az utolsó éveiben már botra támaszkodva, nagyon lassan járt. Mintha őt akarta volna bevárni, pedig már ő várt rá türelmesen valahol a távoli messzeségben…

 

Az egykori bohém „gyerek”

 

Ma már azt is tudom, hogy így magányosan biztos idegenek és hatalmasak voltak neki az eléje tornyosuló bérházak is, melyek szinte észrevétlenül nőttek ki a régi érsekújvári Bapka temető helyén, a Szent Anna és Mária utca végén. Nem ezekhez szokott ő az egykori Naszvadi utcában.

 

Mindezt miért írom le? Mert valamelyik nap az autóból láttam a bátyámat az állomás környékén sétálni. A kisportolt és egykoron bohém „gyerek” nagyon lassan haladt, állandóan megfordult, hátranézett, mintha várna valakit…

 

Megfontolt minden lépést, meg-megállt, nem sietett sehova se. Ő ma is ugyanabban az utcában lakik, ahol a nagyanyám és mi is laktunk egykoron, de akkor már külön lakásban, családot alapítva. Biztos ő is látta annak idején a negyedik emeletről a lassan bandukoló nagyanyánkat, és ő is arra gondolhatott, hogy vajon kit és egyáltalán mit keres még itt, kire vár, miért tétovázik magára maradva ebben a tőle egyre távolodó és idegenné vált világban?

 

De most már biztosan érti: bátyám felesége ugyanis pár éve váratlanul meghalt! De hiszen várt halál nincs is…

 

Száraz Dénes

 

Nyitókép: erdelyikepek.blogspot.com


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »