Puklisták

Puklisták

Orbán Viktor a rendelkezésre álló információk szerint viccesnek találta azt a fejleményt, hogy Pukli István tanárvezér a társadalom hetvenöt százaléka nevében bocsánatkérésre szólította fel őt a legnépesebb március 15-ei rendezvény alkalmából. Úgyhogy nem is kér bocsánatot a miniszterelnök – valószínűleg Áder János államfő sem tesz ilyet, bár ő nem nyilatkozott a puklizmus humorfaktorának karakteréről –, következésképpen egyórás sztrájk lesz március 30-án. Hogy ez pontosan hogyan fog kinézni, és kik és mennyire vesznek részt benne, még nem tudni, de bizonyára minden kiderül idejében.

Hogy is mondjam: én sem kapkodtam a kapa és a kasza – vagy akár a sarló és a kalapács – után kedden este, a magam részéről mégis érdekesnek találtam a miniszterelnök mai reakcióját. Németh Szilárd rezsibiztosét is, de abban most nem mélyednék el, azért sem, mert mélysége, mint mindig, most sem volt neki. Az Orbán Viktor-i hányavetiség azért lepett meg kissé, mert egyrészt a több tízezres tömeg, másrészt a történtekkel kapcsolatos féláltalános lelkesedés emlékeztet engem valamelyest a 2014. őszi történésekre. Talán rémlik még néhányaknak, hogy mi hogy volt: a netadó bevezetésének ötlete nyomán egyre nagyobb megmozdulásokra került sor Budapesten – vidéken is történt ez-az –, aztán ezek csúcspontjaként jókora menet vonult keresztül az Erzsébet hídon látványosan. Ez a menet nem szerette Orbán Viktort, annyira, hogy sokan úgy érezték, az új rendszerváltás már a spájzban van.

A miniszterelnök ezek után kisvártatva bejelentette, hogy nem lesz netadó, és a szél ki lett fogva a forradalom vitorlájából. Vezérei ugyan próbálkoztak még egy darabig a lázadással – Gulyás Balázs és Váradi Zsolt nevére emlékszem, a többiekére nem –, ám minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult. Aztán csakhamar megjelentek a migránsok, és tényleg vége lett a bulinak.

Mindmostanáig. Az ellenállás és a szerveződés természetesen nem matek, így nem is igazán tudom felmérni, hogy a tanárok és társaik mozgolódása hol tart ezekben a napokban – mondjuk a másfél évvel ezelőtti jelenségek csúcsidőszakához képest. Azért is esik nehezemre ezt megsaccolni, mert akkori helyzetemhez képest most hálistennek marha messze vagyok a hasonló szituációkban mindig lelkes magyar progresszió melegágyaitól. Márpedig az a forradalmi láng csak akkor világít-melegít rendesen, ha közel van hozzá az ember.

Ennek ellenére látni vélem, hogy bizonyos körökben nagy a felbuzdulás a fejlemények láttán. A puklisták tömeges felbukkanását mindazonáltal korai lenne úgy értelmezni, hogy na, meg is van végre Orbán Viktor valóságos kihívója. Nem tudni még, hogy kicsoda-micsoda Pukli István. Az is lehet, hogy csak egy Gulyás Balázs, de az is, hogy több nála. Az idő majd megmutatja, hogy magáról az emberről mit gondoljunk.

A jelenség ennél izgalmasabb: annak az a tartalma, hogy Puklira igény van megint. Komoly igény. Nem is egyre, hanem sok Puklira – és közülük egyszer csak kinőhet az igazi Pukli. Lehet, hogy így fogják hívni – bár nem valószínű –, lehet, hogy máshogy.

Mert az ilyen rendszerek sajátossága, hogy a kinövés előbb-utóbb megvalósul. Akkor pedig elhangozhatnak majd olyan felszólítások és ultimátumok is, amelyeket  nem lesz könnyű viccesnek találni. Esetleg az is megeshet, hogy kevés lesz beszántani a Kliket, kipipálni a tizenkét pontot és újragondolni az oktatásügyet. Jó-jó, ne rohanjunk előre ennyire – ha már Orbán Viktor sem siet –: várjuk meg előbb azt az egyórás engedetlenkedést. Hogy az hogy fog kinézni. Meg azt is, hogy jön-e a rá következő héten kétórás. Időnk, mint a tenger.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »