Proli – egy tiltott szó a mérlegen

A világszerte hódító nyelvi fasizmus része, hogy a „proli” szót nem szabad használni, mondván: sérti a melósokat. Csakhogy a „proletariátus” kifejezést már harminc-negyven éve nem használta senki a hazai közbeszédben, s a prolikat is legfeljebb abban az önreflexív és ironikus formában emlegetik, ahogy azt még Hofitól tanulta az ország a Kádár-rendszer idején.

Miközben identitásként kikopott, a „proli” egy nyilvánvaló új jelentést kapott az elmúlt évtizedek során: az igénytelen, ízléstelen, kulturálatlan, de öntudatos és erőszakos figurákat hívjuk így. Ennek a nevezéknek semmi köze nincs ahhoz, hogy az illető személy munkás vagy értelmiségi, fideszes vagy szoci, tanuló vagy nyugdíjas. A proli ismérve más: büszke arra, hogy nem fogyaszt kultúrát, viszont határozott véleménye van a világ minden kérdéséről. Vagy összeesküvés-elméletekben utazó antiszemita, vagy rettegő antifasiszta, aki minden zugban a nagytőke fasizmusát sejti. A személyét reprezentáló kulturális deficitet agresszivitással pótolja, amikor pedig nem tud terrorizálni, nyilvánosan demonstrált önsajnálatba menekül. A prolinak semmije sincs, csak a büszkesége, a lakása, az autója, a lapos tévéje meg a százezres nyugdíja. A prolik nem a gyárakban teremnek – a kereskedelmi televíziók tenyésztik őket.

A prolizás Magyarországon kicsapja a biztosítékot, hisz a prolik tömege óriási erő. Az értelmiség és a politika kiszolgálja vágyaikat – a szavazatukra és a pénzükre egyaránt igényt tart. Azért szentségtörés ma prolizni, mert a proli annak a jól hergelhető és uralható masszának, ami valaha társadalom volt, a legfőbb hozzávalója. Amikor elhangzik a „proli” szó, ez a sötéten örvénylő, kommentfalakon lincselő, tüntetéseken hörgő, bulvárt zabáló, lájkjaira oly büszke, istenkomplexusos csürhe magára ismer. Válaszul Charles Dickens nyomorgó gyermekmunkását rántja maga elé, mondván: a megszólaló ezt az éhbérért robotoló, tüdőbeteg kiskölyköt prolizta le – nem őt, az agresszív nyuggert, nem őt, az örökké síró-rívó, alkoholista segédmunkást, hanem a nincstelen és éhes Twist Olivért.

Ha valaki indokolatlanul sértő megjegyzést tesz nyilvánosan, a társaság tagjai azt gondolják, hogy „mekkora egy paraszt”. Ez soha nem azt jelenti, hogy a földet művelő gazdálkodókkal ennek a társaságnak bármi baja volna. A parasztozás valahogy mégsem fáj azoknak, akik a prolizás hallatán előszeretettel csapnak az asztalra. A prolizást oly édes félreérteni! Oly nagyszerű néptribunként a prolizó pofájába vágni, hogy micsoda öntelt, elitista szemétláda, amiért nem hajlandó csodálni a Teremtés végső értelmét, a krumplilevest szürcsölő kisembert, aki romjaiból építette újjá az országot, aki annyi olimpiai bajnokot és Nobel-díjast adott, s aki csak azt kéri cserébe, hogy ne vegyék el tőle a Boros–Bochkort.

Magyarország nem tud polgárosodni, mert benne tartalom és tartás soha nem találkozik. A parasztságnak van kultúrája, de nincs öntudata – a proletariátusnak van öntudata, de nincs kultúrája. A magyar roncstársadalom itt áll négy elvetélt polgárosodási kísérlet után, s kimondania sem szabad: egyre prolibb és prolibb az élet a Kárpát-medencében. A Hamvas Béla által leírt vertikális népvándorlást, a csatornákból és italkimérésekből közéletbe tóduló szart semmi nem írja le pontosabban, mint a szó: „proli”. Ezért jár gyalázás és kiközösítés annak, aki használni merészeli.

Nyelvi terror még soha nem védett meg senkit semmitől, arra azonban alkalmas, hogy szőnyeg alá söpörjön vagy szavazatokra váltson bármilyen társadalmi problémát – akár a cigányok, akár a nyuggerek, akár a zsidók, akár a prolik kapcsán. Holott mindenki jól tudja, hogy bármit lefojt, az sokszoros erővel tör fel. Amit a politikailag korrekt beszéd diktátuma előidéz, az nem egy újra meg újra elhalasztott operáció, hanem az üszkösödés.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 19.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »