Prédikáló rémlélek a koszfészekben

Prédikáló rémlélek a koszfészekben

A Prédikátor: egy űrből érkező természetfeletti entitás lakást vesz egy rovott múltú pap lelkében.

Mekkora kamu! – panaszkodott harsányan egy mellettem ülő férfi a nézőtéren annak idején a Mátrix vetítésén. Szegény a stáblistánál már úgy festett, mint egy lépre csalt matematikus, akinek tudata egy lemming alakjában az imént hajtott volna végre öngyilkos szirtugrást az Óperenciás-tengerbe. Hogy elkerüljék az ilyesféle sokkhatást, racionálisabb embertársainknak semmiképpen nem javasolnám a Prédikátor (Preacher) című sorozatot, amelyben túl sok minden van, ami nincs.

A magyar AMC csatornán is futó képregény-adaptáció a műfaj klasszikus szuperhősvonulatainál is durvábban, az összeroskadás határáig málházza meg képtelenségekkel a józan észt, és a címbéli sugallat ellenére egyelőre nem sokat bíbelődik vallási-ontológiai felvetésekkel. Ez persze a későbbiekben még változhat – hacsak az alkotók nem mézesmadzagnak szánták az évad felütését.

A kezdő képsorokban egy űrből érkező természetfeletti entitás keresi új otthonát különböző egyházak szószólóiba furakodva, majd a csalódást okozó gazdatesteket vérfelhővé robbantva (Tom Cruise-ra is esik utalás) végül sikeresen megszállja főhősünket, a texasi koszfészek botcsinálta prédikátorát. A hitehagyott Jesse Custer (Dominic Cooper) önmagában sem szokványos figura: ha csődöt mond a lelkisegély-szolgálat, a sötét múltú pap testi fenyítéssel tereli az üdvözülés útjára bűnös bárányait. Hatékonyságát csak fokozza, hogy lelkének egyszerre angyali és démoni albérlője isteni hanggal ruházza fel, ami néha tragikus félreértésekhez vezet: a gyülekezet egyik tagja például szó szerint veszi a prédikátor tanácsát, hogy „tárja ki a szívét”.

Annville véres ecsettel festegetett texasi proliverzumában állkapocslazító akciójelenetekkel felpörgetve, de alapvetően a westernfilmek komótos tempójában hömpölyög a cselekmény. Itt nincsenek normális emberek, csak beteglelkű mészárszék-igazgató, mazochista családanya és szadista férj, ánuszarcú kamaszfiú vagy láncfűrészes-gépfegyveres angyalok – és még csak a harmadik résznél tartunk. A prédikátor és a társául szegődő jövevények nemkülönben valószerűtlen szerzetek: Tulip, a McGywer és Nikita szerelemgyermekének tetsző bérgyilkosnő (Ruth Negga) és Cassidy, az alkoholista ír vámpír (a brit Misfits sorozatban is kiváló Joseph Gilgun) belépője annyira viccesre, játékosra és brutálisra sikerült, mintha egyszerre hordozná Quentin Tarantino, Robert Rodriguez és a Coen testvérek kézjegyét. Nehéz gyermekkora lehetett annak, aki épp ezek után függeszti fel a Prédikátor követését.

Bár a képregény állítólag egy utazás történetét meséli el – amelyben az exbűnöző szó szerint Istent keresi társaival –, a sorozat nem siet sehova. És ezt nagyon jól teszi. Mert hiába is ostromolják a tűréshatárt az egyre szaporodó történetszálak és valószerűtlen karakterek: a remek alakítások, a fekete humor és a magával ragadó ritmus, valamint a rejtett társadalomkritika bigottságról, kirekesztésről, korrupcióról és erőszakkultuszról épp elegendő fűszer a sűrűsödő katyvasz megízesítéséhez.

A mérsékelten vicces, mariskafüstös vígjátékairól ismert Seth Rogen és Evan Goldberg alkotópárosnak – illetve a forgatókönyvet jegyző Sam Catlinnek, a hibátlan Breaking Bad sorozat egyik atyjának – ezúttal nemcsak a megvalósításért, hanem azért is jár a csoki, hogy merészen felkarolták a vitatott alapanyag többször is lepasszolt sorozattervét.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 21.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »