Pozsgay Imre koporsója előtt

Pozsgay Imre koporsója előtt

Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnökének búcsúbeszéde elhangzott: Pozsgay Imre temetésén, április 15-én Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Az előttünk járó nemzedék távozik közülünk napjainkban. Egy nemzedék, amely a második világháború idején még éppen csak eszmélő gyermekkorát élte, és a háború után serdült ifjúvá, ekkor indult a pályán. A kommunista diktatúra vagy magasba emelte vagy kitaszította a társadalom szélére, megtűrt és meggyötört, vegetáló életsorsba, attól függően, hogy kire és mire volt szüksége az úgynevezett proletárdiktatúrának, a zsarnoki kommunista hatalomnak. Az állampárt minden esetre gondoskodni akart az utánpótlásról is, a kollaboráns tömegekről is. Janicsárjait gyűjtötte elsősorban a szegényebb munkás és paraszti rétegek gyermekei köréből, többnyire a szülők legjobb meggyőződése ellenére is. A következő nemzedék tudatát akarta jó előre programozni a kommunista diktatúra szolgálatára, hogy majd a józan, emberséges szellemétől megfosztott, megregulázott iskoláinak és ifjúsági szervezeteinek lépcsőin felvezesse őket a maga diktatórikus hatalmi szervezetének különböző emeleteire.

Most a hazai közélet és a politikai küzdelmek kiemelkedő személyiségétől, Pozsgay Imrétől búcsúzunk, aki az ötvenhatos forradalom és szabadságharc után, a kádári diktatúra alighanem egyik legígéretesebb fiatal politikusának számított az akkori hatalom szempontjából.

Aki Pozsgay életútját akarja értelmezni, annak innen kell elindulni a pálya elemzése során. Aki minden áron ítélkezni akar – mert szeret ítéletet mondani mások felett – annak valódi gondolatok híján nem a „damaszkuszi út” unalomig hangoztatott és többnyire lekicsinylő szándékú retorikáiba kellene megkapaszkodnia, hanem a valóságos politikai teljesítményre tekinteni. Mert ez Pozsgay Imre esetében nem volt akármilyen teljesítmény.

Pozsgay Imrének volt szeme a látásra, amikor a hatalom berkeiben még csak keveseknek tűnt fel, hogy az a rendszer már javíthatatlan, megbukott. Volt képessége ahhoz, hogy felismerje azt az utat, amely a magyarság nagy többségével együtt neki magának is a demokráciához, a szabadabb Magyarországhoz vezető lehetőséget jelentheti. És volt bátorsága dönteni akkor, amikor politikus társainak többsége még kivárt, vagy makacsul ragaszkodott az alapjaiban is széthulló rendszer töredező bástyáihoz, vagy zavarodottan, bizonytalanul leste, hogy ledőlnek – e és merre dőlnek a bástyák, s ha igen, akkor hogyan, merre, hová, miféle politikai trükkel, rablóprivatizációval menekülhet majd a lezúduló kövek elől.

Pozsgay Imre mintegy fél évszázada ezzel az önmagával is, kifelé a rendszerrel is vívott folytonos küzdelemben vált nemzedéke és a magyar közélet kiemelkedő politikusává.

A küzdőtársat, az MDF alapító elnökét, Bíró Zoltánt idézem:

„Így jött közénk, nem politikai szervezeti keretbe, hanem egy sokkal tágasabb eszmei, erkölcsi és politikai szövetség értelmében, végső soron együtt munkálkodni a nemzet érdekében, már Lakitelek előtt, majd komoly kockázatot is vállalva, ott Lakiteleken, és azt követően is.”

Gyászoló Gyülekezet!

A lakiteleki találkozók szervezői és résztvevői nevében is búcsúzom Pozsgay Imrétől. Csoóri Sándorral, Bíró Zoltánnal, Kiss Gy. Csabával vagy Kósa Ferenccel és még százakkal és tízezrekkel közös történelmi élményünk marad az a sokat emlegetett, de oly nehezen gyakorolt évezredes igazág, hogy az egészséges nemzeti jövendő érdekében azt keressük, ami összeköt bennünket. Eredményeink és kudarcaink üzenete ma is ezt az 1987 – es korparancsot rögzíti: együvé kell rendezni sorainkat. Tennünk kell ezt ma a magyar alkotmány, Magyarország Alaptörvénye értelmében, amit munkájával Pozsgay Imre is hitelesített.

Erről beszéltünk a 80. születésnapján Lakiteleken, a Népfőiskolán, s erről váltottunk szót február végén az Új Színházban, a Béres bemutató utáni forgatagban.

– Színpadra került a múltunk – mondta bűvölő mosolyával – , ami a hetvenes években kínpad volt, az most színpadon van.

A Te példázatos életed, múltad, kedves Pozsgay Imre, színpadon is, kínpadon is, immár a történelmi múltban. Életutadat, politikai munkásságodat, annak sorsunkat formázó, alakító hatását elemezni történészek feladata és felelőssége. De a végtisztesség, a búcsú napján legalább most a koporsód előtt, mi magyarok valamennyien, igen, valamennyien néma főhajtással, köszönettel tartozunk Neked. Valamennyien kivétel nélkül. A közélet, a politika iránt közömbös milliók, ugyanúgy mint ellenfeleid, ellenségeid és mi magunk is, köszönettel tartozunk azért, hogy a 80- as évek végén nem lettünk áldozatai véres polgárháborúnak, tömegeket mészárló sortüzeknek, elvadult lincseléseknek. Ahogy mondogattuk akkoriban: pisztolylövés sem dördült el és a pofonok száma is száz alatt maradt. Ez a Te érdemed is, és nincs most helye a méricskélésnek, hogy kinek mekkora érdeme volt. Te az agyadban és szívedben hordoztad a költő, Nagy László intelmét: „A torkonvágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül.”

Tudtad, érezted, hogy a fölbolydult nemzet torkára mérhető következő ütés akár évtizedekre is végzetes lehet.

Köszönjük neked, kedves Pozsgay Imre az aknaszedő nyugalmadat, a történelmi teret és időt is érzékelő, cselekvő bátorságodat, és a ha szükséges volt, a vakmerőségedet.

Köszönjük földi életedet. Teljes életet éltél.

Isten Veled, kedves Pozsgay Imre!

Isten Velünk, kedves barátunk, Pozsgay Imre!  


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »